Gondolat
Mért fogadod meg, hogy holnap más lesz minden,
Ha a múltad még mostoha?
A jövőt reméled, de a változást féled,
Jót szeretne a pesszimista?
Körbenézek, embereket látok.
Embereket, csak porcelánból.
Legszívesebben menekülnék,
De olyan, mintha álmodnék.
őrlő nyomorító bűntudat
de hirtelen minden elszáll
és csak az üresség marad
kába marcangtalan való
mire vágytam
kiköpve ajkaimon minden rozsdakardhalat
kik régóta szívkamrámba ragadva
várták mikor jön el a perc...
Látod, Kedves, látod, hogy múlik el ma az év?
Régen volt, hogy érkeztél, már olyan nagyon rég.
Reggeli fény, s a múlt történésén veszek el,
nyílt ablakomnál gólya emléke kelepel.
Mint egy délibáb a képzelet horizontján,
Elillant messzire, mit sem mondván!
Kifejteném, de nem tudnám,
Miért van a hirtelen öröm is mogorván.
Egy tál fölött a magvadban hebegve,
Minden másról próbálva megfeledkezve,
Kissé nevetve, de mégis kennelben.
Nem siet sehová álmos, őszi fényben,
csak hömpölyög lassan a gyönyörű Körös,
homályos tükröt tart, s a pompás enyészet
önmagát csodálja a vízfolyam fölött.
Minden percben erős érzés tart keményen, az est mesés.
Szívem egyre heves lépte súgja néked, érted él.
Bár lehetnék valami a semmiben...
egy ócska remény a reménytelennek,
egy poros álom az álmatlanságban szenvedőnek,
vagy egy halvány napsugár a fagyos, téli reggelen.
A nap már régen elnyugodott,
Kint sötétség dúl
Szélvihar közepén,
A láng szívemben ismét felgyúl.
Gondolj az első kiejtett, apró szóra,
csecsemőként megáldott édes bókra,
elámult, bámult egy pillanatra a világ,
kit megható titok, csoda könnye lát.
Csak ülök az ágyon, gondolkodom,
mi volt a múltamban, elfogadom.
A sok bánat már felemészt egészen,
s hogy te elmentél, ezt sem értem.
Pókháló-szőttes rongy a testem.
Átlyuggatták bolond gondolatim.