Gyász
Félelem, fájdalom, betegség, gyötrelem.
Megdöbbenés, miértek, érthetetlenség.
Köszönöm az életem...
Újból keményen tizedeli
szeretteimet a végzet,
a gyászleplébe öltözik
nálunk örökre az élet.
Olyan szép az ég,
Így én sosem láttam még,
Úgy virágzik a Föld,
A fű mégis túl sötéten zöld...
Miért ilyen keserves az élet?
Elveszi azt, ki alig élhetett,
Hátra hagyva árva lelkeket.
Üvöltik néha a neved az utcák,
Mert mindenki s ők is tudják...
Elmentél, nem itt maradtál,
Hiányoddal fojtva martál.
Boldogság madara
elszállt, mint az álom,
reszkető két kezem
az ég felé tárom.
Palkó sógoromnak
Ha számba venném,
Hogy mennyi könny követi
Sírodon halmokban tornyosuló virágok tömegét...
Most mondanék annyi mindent,
kérem inkább a Jóistent,
adja át a szóvirágom -
- míg itt voltál e világon
Nagycsütörtök a gyász napja lett,
új vírustól retteg a világ,
karanténban töltött vacsora,
üres utcákon csend és hiány.
Csillag voltál, ragyogtál,
A gyerekekkel mindig játszottál.
Eltelt sok év, sok hosszú év.
Ha bűnös voltam, mindig megbocsájtottál,
Elmentél, és nem is búcsúztál.
Sötét volt a lakkszagú teremben,
benne, mint jeges-fagyos veremben,
egy ember forgolódott tehetetlen,
orcája halvány pírtól pozsgásodott,
hol lehajolt, hol a plafonra dobott
egy maréknyi porladó szegycsontot,
táncolt a parfümszagú búbánattal,
kezébe vette kezét, máskor csak...
Míg mi vigadtunk s ürítettük poharunk,
Te füled hegyezve őriztél minket, drága barátunk,
Nem simíthatunk már s nem vakarhatjuk füled,
Mi nem őrizhetünk már mást, csak az emléked.
Elmúlt húsz éve már,
Látom jönni az őszi kerten át.
Mert ő mindig csak jött,
Korán kelt, egyszer láttam menni őt.
Egyedül... Csendben... Szomorúan...
Az örök, kínzó szenvedés kapujában.
Fekete halál hűvös szele fúj,
Elmúlik a régi s jön valami új.