Gyász
Egyszer ott álltam egyedül
a kozmosz kapujában,
kockám elvetve penderül...
Betegségben vagy hirtelen,
Mindannyian eltávoznak,
Kik a földi pályájuknak
Végállomásához értek.
Isten kertjében már több millió fa áll,
ez a mi halottaink mennyei kertje.
Melyekből a sok angyalka ma hazaszáll,
hogy a szeretteit éjjel megkeresse.
Rideg-márvány fagyos földet ölel át az éjjel,
elnyeli az éjszaka szelíd gyertyafénnyel.
Porcelánná fagy a lélek, a csend lépte kopog,
fehér angyal ránt lantot, elszorul a torok.
Temetőnek szegletében urna-liget,
Gyertyafényben szikrázik az emlékezet.
Csupa csillagtünemény az éjszaka,
s miként őzsuta hajtja fejét hajnali
percnek, úgy emel fel emléked fényszava,
Anyám... mint kis páraneszt, úgy hallani
hangod tiszta szelídségű dallamát,
amíg a felhőszirtek csipkéin túl
Isten közénk küldi mindenszentek havát.
Búcsú Irénkétől
Hullócsillag futott az égen...
Mondd! - szó nélkül mért mentél el?
Hozzá beszélek
Választ nem kapok
Régi emlék kopott
Égi dalt zenélek
Szívvel fogadjátok bús fohászom,
ott pihentek hűs hantok alatt.
Rövid imámat én nektek szánom,
ne fújja el szél a hangomat.
Elapadt akkor a könnyem,
nehéz szikla gördült elé,
szemeim szárazon égtek,
üres szívem sajdult belé.
Felszakadó sebek még fájnak,
az emlékek visszatalálnak,
szélben lobogó gyertyák fénye
a szeretet örök ösvénye.
Alvó mamáimnak
Még most is érzem könnyes lelked szuszogását, érző kezeid tapintását.
Madárkád a sötét éjben mai napig keres téged,
az ő rég elveszett szerelmes társát.
Örök álomra hajtottad fejedet,
biztos voltál benne, hogy hamarosan újra kinyithatod szemedet.
Vártam én is, hogy idővel ehetem piskótád,
mivel a konyhában oly örömmel piszkoltál.
Gesztenyeillat leng a csöndben,
szelíd az őszi délután,
suttognak rozsdaszín varázsok,
s a lehulló kis elmúlások
avarrá gyűlnek tétován.
Temetőben
Ha látsz a sírodon egy csokor virágot,
s mellette sok apró, fénylő gyertyalángot,
akkor én ott vagyok.