Gyász
Néztelek vers 2.
Néztelek. Gyűlölet nélkül, pillantásaim közé
bedobbant a szívem. Nem féltem,
aludtál, mint gyermek, ki álmodja, játszótér az élet.
Amikor még otthon láttalak,
Az asztal mellett ültél a széken...
Hosszan átöleltelek, féltőn.
Vártuk a mentőt, s kértük a Teremtőt...
Fehér galamb, sír a harang.
Emlék marad, az élet halad.
Pörögve csöppen a könny lent,
arcodon éget az élet,
de szívedben ott bent,
mi bánt meg téged?
Ma megint ugyanúgy indulok az útra:
virággal kezemben minden évben újra...
Kevés időt kaptál az égiektől,
Nem búcsúzhattál szeretteidtől.
Fájdalmas az elköszönés egy csupa szív embertől,
Nem találunk szavakat a döbbenettől!
Miértek és hovák,
Kavarognak fejemben a kérdések.
A feleletek végesek.
Miért én voltam a mindened,
Honnan tudtad, hogy mellettem lesz jó
az életed?
A föld az Úr, a fagy-merev föld,
s egy fekete márványkereszt,
lehetett volna örökké zöld,
az elmúlás mégsem ereszt.
Gondolok rád.
Ma is oly sokat.
Emlékek felvillanó
képe hívogat.
Hová lettél? Mondd!
Múló pillanat.
sírok suttognak az útszéli fáknak,
de a mohafoltos mészkőlap hallgat.
kihalt a temető, már alig látlak,
apu, hogy idejárjak, nem akartad.
pirkadást hasít a félhold,
csillagmezőt learatta,
isten hűlt helye az égbolt,
bánatkővel van kirakva.
Fölszálltál lazulni, könnyebbnek látszott.
Nyers a hír, gázol a szó, a szív csóré,
a cinkék röptét figyelem, fázok,
majd elapad szemsarokban a sólé.
17 év
Úgy készültem a nagy
napra,
hideg is volt, havazott,
szenteste
egy gyertyagyújtásnyira volt,
öröm, boldogság és béke,
de szívem a bánat tépte.