Gyász
A távolból hallom
kedves, hívogató hangját,
suttogva kérdezi:
"nyílik-e a lila-akác,
bontogatja-e szirmát
a rózsaszín magnólia?
Tudod, édesanya, nem szóltál, csak mentél
sietve, messzire, meg sem ölelgettél,
űr van a szívemben, egy végtelen semmi,
szeretnék újra a két karodban lenni
Polcon árválkodó rózsás, csorba bögre,
most már gazdátlan lett, magányos - örökre,
selymes, habos kávé nem járja át csendben -
nem hörpint belőle, nem kortyol a Szentem
Cérnaszálnak végét sodorta tétován,
mikor sóhaj landolt a varrótű fokán...
Átfűzte a cérnát, rám pillantott - némán,
mint egy apró tündér, ült a kanapéján
Friss kávé az asztalon,
csak te hiányzol mellőle.
Halotti lepel a sírodon.
Nem volt erőd, hogy ezt legyőzze.
Búcsúzunk.
Az aranyhídon át egy jó ember
Hagyta itt e földi világot,
Hogy a mennyekben angyallá válva
Ránk, itt maradókra vigyázzon.
Néztelek vers 2.
Néztelek. Gyűlölet nélkül, pillantásaim közé
bedobbant a szívem. Nem féltem,
aludtál, mint gyermek, ki álmodja, játszótér az élet.
Amikor még otthon láttalak,
Az asztal mellett ültél a széken...
Hosszan átöleltelek, féltőn.
Vártuk a mentőt, s kértük a Teremtőt...
Fehér galamb, sír a harang.
Emlék marad, az élet halad.
Pörögve csöppen a könny lent,
arcodon éget az élet,
de szívedben ott bent,
mi bánt meg téged?
Ma megint ugyanúgy indulok az útra:
virággal kezemben minden évben újra...
Kevés időt kaptál az égiektől,
Nem búcsúzhattál szeretteidtől.
Fájdalmas az elköszönés egy csupa szív embertől,
Nem találunk szavakat a döbbenettől!
Miértek és hovák,
Kavarognak fejemben a kérdések.
A feleletek végesek.
Miért én voltam a mindened,
Honnan tudtad, hogy mellettem lesz jó
az életed?