Gyász
A bánat egy mély folyó,
kedvesem,
el lehet merülni benn
teljesen,
mélybe ránt, s felszínre hoz
hirtelen.
Tiszta égbolton ezer csillag ragyog,
Vajon a hazatérőnek utat mutat?
Az éjszakába kóbor kutya ugat,
Éj Atyának énekel éji altatót.
Mennybe szállt angyalom elreppent fölöttem,
anyátlan, reszketve összegömbölyödtem,
hirtelen suhant el, annyira nagy csendben,
bánat mély méhében megtörten csüggedtem...
Láthatatlan lélek, szívemnek emlék,
Ha tudnám, hol vezet út, hozzád mennék.
Ölembe vennélek, szorítanálak,
Remegő csókokkal borítanálak.
Elapadt akkor a könnyem,
nehéz szikla gördült elé,
szemeim szárazon égtek,
üres szívem sajdult belé.
Kik már rég nincsenek velünk,
akikért sírva szenvedünk,
szellemük távol, fent ragyog,
fényesek, mint a csillagok!
Nem nyugtat halk szavad, nem látom mosolyod,
köldökünk zsinórját eltépte alkonyod,
kies messzeségbe, végtelenbe értél...
...bárcsak itt lehetnél - régmúltról mesélnél
Egy tragikus reggelen
megingott a hit.
S jött fájdalmas világvége:
Anyámat temetik.
A váratlan az úr, nincs idő elköszönni,
Te már nem tudod, milyen fájdalmat hagytál itt.
Úgy indult a nap, mint általában mindig,
Ki gondolná, ölelni kell, mert neked az út végére ér itt.
Mióta elmentél, a fény
avarba hulló tünemény,
utat keres a némaság,
s csend marad végül jó barát...
Itt élt, fejfa a névvel jelzi az élete titkát,
gyertya ragyogja a sírt, hullik a sárga levél,
égen a csillag távoli fényei egyre vigyázzák,
nézi a lélek, majd lassanként hazatér!
Fényben a város, mécsesek lángja
távoli lelkek szép ragyogása,
fátyolos égen csillagok fénye
földi világunk élő reménye...
Halk suhogással szállnak a fényben,
hangjuk a szélben őszi világ,
titkukat nem tudom érteni én sem,
sírra hajol ma néhány virág...
Tudom, mit érzel,
Hogy szívedbe markol a gyász,
S hogy fájdalom könnye
Töri meg szemed lázongó sugarát.