Gyász
Nagyanyámról
Szobája magányát
Őszidő tiporta,
gyérülő hajára
elmúlást csókolta.
Gondolattöredékek ...foszlányok
Mért
A jók mennek el? Mondd, mért,
Istenem!?
Fogadjam el? Mért?
Nekem nem ünnep ez a nap,
sajnos, többet nem láthatlak.
Vajon most merre üldögélsz?
Tudnod kell, hogy bennem élsz.
Halk suhogással szállnak a fényben,
hangjuk a szélben őszi világ,
titkukat nem tudom érteni én sem,
sírra hajol ma néhány virág...
Fényben a város, mécsesek lángja
távoli lelkek szép ragyogása,
fátyolos égen csillagok fénye
földi világunk élő reménye...
Halottak napján egy gyertya lángja
fájó, szomorú szívnek könnye,
reményként pislog az éjszakában
a múltnak színes emlékkönyve.
Ha a Földön kialszik egy fény,
odafent, a mennyben továbbég,
a test elfáradt, most véget ért...
Kik már felhők felett éltek,
S angyalok szférájában jártok,
Akiket nem láttunk már régen,
E napon emlékezünk rátok.
Mióta elmentél, a fény
avarba hulló tünemény,
utat keres a némaság,
s csend marad végül jó barát...
Harsog a kikelet zúgó magányban,
figyel a rét mélységes foszlányban,
hozzád szól a pacsirta hangja,
akinek szíve, szíved darabja.
elmentél
Már értem, miért késett
kinyílásod,
előre tudtad,
idén
később vihetlek ki,
te kicsi virág,
akkorra akarsz
szép lenni.
Itt élt, fejfa a névvel jelzi az élete titkát,
gyertya ragyogja a sírt, hullik a sárga levél,
égen a csillag távoli fényei egyre vigyázzák,
nézi a lélek, majd lassanként hazatér!
Szomorúan kondul ismét a temetői harang,
Halottaink lelke ma meseszerű... egy néma hang.
Emlékszem a napra,
mikor Téged hoztak.
Oly kristálytisztán, mint-
ha tegnap lett volna.