Gyász
Gesztenyefák árnyai alatt
az őspadnál jártam délután,
átölelt a régi hangulat,
elmerengtem egy dal ritmusán,
...és valónak véltem fényeket,
- igaznak hitt furcsa pillanat -
képzeletem játszott csak velem,
mert a padnál Téged láttalak.
a Párizsban történtek margójára
Párisba tegnap beszökött az éj.
Besurrant langaléta láng közé...
Elfáradt az ifjú:
Az életet üldözte,
A halállal lepaktált,
Ő béklyóval kötözte.
Mélységes-mély csend van a lelkemben,
nem hallom már a fájdalmas sóhajt,
hiába is várom, hogy megszólalj.
Az idő ólomlábakon cikáz,
arcomra csókol egy fájó imát:
Bár volna módom kiabálni Rád...
A torkomban dobog a szívem,
s nem értem, még mindig nem
és nem...
mert felfoghatatlan dolog a halál,
főleg, ha ilyen fiatalon
teszi, hogy rád talál.
Kérdeztem a kismadarat,
fénylő Napot, holdsugarat,
láttak-e, mikor róttad
magányosan utadat?
Szinte az egész világ megremeg.
Sóhajai a végnek,
Felkorbácsolva lélektengereket,
Kőkemény könnyeket ejtett.
Csak halk léptekkel, csendesen, nem zavarva álmuk,
Szívünkben emlékezve rájuk,
Halk léptekkel, csendesen.
Jeges lett a szíved, kedvesem...
Megfagyott a szeretet oltárán.
Bezárult szemekkel vagy jelen,
Isten fényén olvad a lelked már.
Felfénylő remény, te csaló!
Nem látszik tőled a való.
/Kusza sorok egy könnyáztatta füzetben/
Te leltél rám, aki nekem lett,
így vált - két darabból - teljes szett.
Sötétlett felettünk az égbolt,
holt szívünk éledt, de másé volt.
Perceink szél után eredtek,
s nem mondtam ki még, hogy: szeretlek...
Tenyeremben őrzöm arcod emlékét.
Még meleg volt, lágy színei még éltek.
De szemeid már más világba láttak,
s a földön itt már csak hozzám beszéltek.
Megfakult emlékek,
Sárga szélű képek
Még annyira élénken élnek,
Hogy is tudnálak feledni téged?