Gyász
Kedd van, kora este,
hiányzik a puha teste.
Nem tudom felfogni,
hogyan tudott elhagyni.
- Nagyapám! Eszembe jutottál.
Most gondolok Rád nyolc év után -
szól hozzád szerető unokád.
Ódon, régi öregúr tétován bolyong az éjszakában.
Továbblépne a hídon át egy másik világba.
Házunk előtt csavart fűzfák ágai,
próbálnak a napsugárral játszani;
hajladoznak, zizegnek és zenélnek,
halk neszekkel sustorognak a szélnek.
Ölelkeznek fűzfaágak szorosan,
lentről nézve, két fának egy lombja van;
Lankad már a vén folyam dühe,
talán, mit elvett, végre visszaadja.
Égbe vágyó lelkeket mélyén elrejtve,
testüket rideg hullámsír fogva tartja.
a Párizsban történtek margójára
Párisba tegnap beszökött az éj.
Besurrant langaléta láng közé...
Elfáradt az ifjú:
Az életet üldözte,
A halállal lepaktált,
Ő béklyóval kötözte.
Mélységes-mély csend van a lelkemben,
nem hallom már a fájdalmas sóhajt,
hiába is várom, hogy megszólalj.
Az idő ólomlábakon cikáz,
arcomra csókol egy fájó imát:
Bár volna módom kiabálni Rád...
A torkomban dobog a szívem,
s nem értem, még mindig nem
és nem...
mert felfoghatatlan dolog a halál,
főleg, ha ilyen fiatalon
teszi, hogy rád talál.
Kérdeztem a kismadarat,
fénylő Napot, holdsugarat,
láttak-e, mikor róttad
magányosan utadat?
Szinte az egész világ megremeg.
Sóhajai a végnek,
Felkorbácsolva lélektengereket,
Kőkemény könnyeket ejtett.
Csak halk léptekkel, csendesen, nem zavarva álmuk,
Szívünkben emlékezve rájuk,
Halk léptekkel, csendesen.
Jeges lett a szíved, kedvesem...
Megfagyott a szeretet oltárán.
Bezárult szemekkel vagy jelen,
Isten fényén olvad a lelked már.