Gyertya
Első gyertya
Közel jár bizony,
holnap már be is
kopog, de a hó még
nem ropog!
Fenyőfaágba simul a sok apró koszorúvirág...
Itt vagyok, valahogy szívemből elillan a borúság.
Márványkövön szétfröccsen a mécses és gyertyalángoltság.
*
Temetőnek szegletében urna-liget,
Gyertyafényben szikrázik az emlékezet.
Mécsesek fénylenek
a lelkek néma mezején,
virágok illatát érezni az elmúlásban...
Néhai rokonokat meglátogattam...
Lépteimmel lassacskán araszolok az avaron,
Gyertya- és mécseslángok végigkísérnek utamon...
Bejöttem én nyitott kapuszárnyon. Ülök majd padon.
Kint a temetőben rideg márványból lett sírok,
Olyan, mint sivatagi kőrengeteg, és sírok.
Szerettem testét borítják, nyugodni nem bírok.
Visszhangzik egy szó most bennem,
az élet csak egy állomás,
föld-ég között zarándok lett
szerettünk, és semmi más.
Most újra közeleg
mindaz, mi fáj, hogy
ég majd sírodon az
a gyertyaláng!
Valami közeleg
Őszben zöldellő, nagy
napra készülő, becses
virág, november
elsején tiéd a világ!
Ezer lámpás fénye mutatja az utat,
hol egykor még együtt irtottunk gyomokat.
Hol vannak a fák mik egekig értek?
Talán hasonlóan megpihenni tértek.
Kis gyertya pislog a szobában
Csak hallgatja hogy kopog az eső.
Társa nincs már kivel korábban
Éjjel-nappal írtak a gyertya meg Ő
Ég a gyertya lángja éberen,
Pár kósza gondolat suhan át az éteren,
Te és én is egyek, de vajon igazán,
Hol tört ketté minden?
Fogy a levegőm, ma
egész nap fuldoklok,
feszít és lehúz -
nincs ellenszer...
December 23., véget ért egy álom!
Mondd el, hogy könnyed
csak hullott, mondd azt is,
hogy Istent te kérted, csak
egyszer még megértsed!
Négy gyertyaszál a koszorún,
sóhajt az első szomorún,
a Béke lennék a földön,
de a lángom csak füstölög,
nem őriznek az emberek,
elalszok - már csak reszketek,
tündöklésem is megkopott,
a gyűlölet eltaposott.