Gyertya
Hideg, februári reggelen gyűltünk egybe eléd
Könyörögni hozzád, hálát adni neked
Imánk tömjénje égbe száll, kegyességgel hallgasd meg
Felajánljuk életünk, szenvedésünk, bűneink
S minden kis jót, mit megteszünk
Egy pillanat volt az egész,
aztán csak néztük ketten
ahogy elpislákol a fény,
s egyedül maradtunk a sötétben.
Mikor ősz lett a vasúti híd egén,
kilépett az utcára egy merész legény,
markában egy szál gyertyával lépdelt,
lángját lobogtatva Isten előtt térdelt.
Itt a 31. születésnapom,
hátam közepére se kívánom.
Örök fiatal akarok maradni,
semmi kedvem megöregedni.
Halottak napja van,
temetőbe megyünk,
elhalt szeretteink,
ma itt vagytok velünk.
Hajdúszováton születtem,
az alföldi rónaságon,
csillag ragyogott felettem
koromsötét éjszakákon.
Zöld koszorún lila gyertyák sora
Hálával tekint a Messiásra,
Hit, remény, szeretet az oltalmunk,
Sorsunk, megváltásunk, fő támaszunk.
Ezernyi hópihék
ölelkeznek nagyon,
szobánkban gyertya fénylik
e csöndes alkonyon...
Első gyertya
Közel jár bizony,
holnap már be is
kopog, de a hó még
nem ropog!
Fenyőfaágba simul a sok apró koszorúvirág...
Itt vagyok, valahogy szívemből elillan a borúság.
Márványkövön szétfröccsen a mécses és gyertyalángoltság.
*
Temetőnek szegletében urna-liget,
Gyertyafényben szikrázik az emlékezet.
Mécsesek fénylenek
a lelkek néma mezején,
virágok illatát érezni az elmúlásban...
Néhai rokonokat meglátogattam...
Lépteimmel lassacskán araszolok az avaron,
Gyertya- és mécseslángok végigkísérnek utamon...
Bejöttem én nyitott kapuszárnyon. Ülök majd padon.
Kint a temetőben rideg márványból lett sírok,
Olyan, mint sivatagi kőrengeteg, és sírok.
Szerettem testét borítják, nyugodni nem bírok.
Visszhangzik egy szó most bennem,
az élet csak egy állomás,
föld-ég között zarándok lett
szerettünk, és semmi más.