Gyertyafény
Járja át a lelkünk
az adventi napok csendje,
örömteli várakozásban
legyen szívünkben béke.
Sötét az égbolt, sötét a lét,
szenved az ember, lelke kiég,
gyötri a járvány, megannyi gond,
szívkoszorúja mésszel bevont.
Szép csendben lépdelj
a sírok között,
látod,
amott már minden gyertya ég,
szép csendben lépdelj
az életúton,
lassan te is odaérsz,
hol a fény az éjben...
Illó káprázat
Ősz
Fátyla,
November
Szürkesége
Sírkertre borul.
Behunyom szemem,
filmkockákként fut létem.
Rohan az idő...
Gyertyámat gyújtom, lobban a lángja, vörösen izzik,
szép lobogását ők fent az égben ma megérintik.
Sírboltok alatt alszik az élet,
És pókhálócsipkések a jajok,
Teaízű féltés semmivé lett -
Fel-felsajdulnak a nappalok.
Temetőben pislákol egy gyertya,
Ahol kigyúlt, ott élet alszik el,
A félelemtől fénye megremeg...
Ez is karácsony, de mégis más,
mint az a meghitt várakozás,
mint az a régi kályhafény,
mi lobogva angyalról mesélt.
Figyeljünk az élőkre
A temető gyertyafényben,
krizantémok a sírokon,
imára kulcsolt jó kezek,
találkozik kint sok rokon.
Nyári zápor redőny-rejtett szobába űz.
Nézem, s érzem, gyertyámból mint illan a tűz.
Melege mára már csak dekoráció,
Kuszaságaimban régen nincs ráció...
Fellobbant két apró láng,
- tiszta, édes gyötrelem.
Koronáját tette ránk,
- fényességét meglelem.
Gyertyafény pislákol.
Itt vagy ma mellettem.
Álarcunk levettük,
Mezítelen szívem.
Táncol a szobában a gyertya lángja,
karomban tartalak ajkadat vágyva,
arcod most sejtelmesen szép,
elmémbe ég e gyönyörű kép.