Halál
Leheletnyi a csend,
álomba vonult a végtelen tér
s az idő,
az idő,
mely kendőzetlenül robog,
magával sodorva
a lélek folyamatosságát.
hiányzik ami nem voltam,
hiányzik, mi nem lehettem.
hiányzik amit hazudtam,
s hiányos emlékezetem.
Zombik földjén szétmállott a mosoly.
Méreg-itta nyílvesszőt fon a sár.
Egy s másra hull, húgy-langyos vizet kortyol,
maró bűzén szénné kelesztgeti szagát.
Mennybe szállt angyalom elreppent fölöttem,
anyátlan, reszketve összegömbölyödtem,
hirtelen suhant el, annyira nagy csendben,
bánat mély méhében megtörten csüggedtem...
El innen máshová,
ez itt a Halál!
Szólít és csak vár.
Nem is keres, de mégis megtalál.
Ballada
Fehér kendője vízbe merül majd,
Az ár tépi, bőre oszlik,
Szívét kettétöri a nap,
Melyen szerelme szertefoszlik.
A megszurkált köd résein
bekandikált a fény -
megannyi szentjánosbogár
a homály függönyén -
de te már úton voltál.
Meghalunk mind. Talán már nem is élünk.
Élő holtakként járjuk a földet
észre sem véve, hogy mint feketéllünk
s porladunk, ahogy fölfal a végzet...
Ó, mennyi miért és hátha
törekedett az életért,
s némult el, mikor véget ért...
Egyszer ott álltam egyedül
a kozmosz kapujában,
kockám elvetve penderül...
Tenyeremben őrzöm arcod emlékét.
Még meleg volt, lágy színei még éltek.
De szemeid már más világba láttak,
s a földön itt már csak hozzám beszéltek.
Béke lakik bennem
most, hogy el kell mennem.
Uram,
Nem adhatom alább,
Tebenned visz tovább
utam.
Elmentél hát... valami más világba.
Szabad lettél-e, mondjad?
Lelked megbékélt, csillagod elérted,
vagy még a Földre vissza kell majd térned,
hogy sorsod újra fonjad?
- Ne menj, Királyfi, átkozott hely az!
Akármit ígér, hidd el: nem igaz.
Ne lépj be, mert káprázat minden ott;
rabja leszel, megcsalt és meglopott.