Halál
Elhervadt már a pipacs, mely lángba
borította a nyári mezőt.
Elmúlt az év is, mely megbetegítette
a fáradt tüdőt.
Történjék bármi
Rossz, az élet mindig megy
Tovább, nincs részvét
A természetben, sírás,
Gyász, csak egy parancs: tovább!
Requiem aeternam
nyáresti zápor
könnyes esőcseppjein
lebegő fátum
Búcsút int a forró, nyári szél,
könnye hűvös, fázós esőt ígér.
Ázik a mező, a fa, a levél
halk suhanással lassan földet ér.
Aki megszületik,
vállalja a halált is.
Mégis, mi ez a rettegés,
ami mindig utolér?
Egy angyal szárnycsattogásai
Hasítják végig a levegőt,
Lengedező, lágy suttogással,
Szférák zenéje kíséri őt.
Csak úgy elmúlok egy nyári napon.
Kint a téren egy kopott padon.
Talán észre sem vesz senki, hogy már nem is létezem.
Talán már akkor én sem fogok emlékezni, milyen is volt az életem.
Fejemen egyszer majd megül a dér,
reszketeg lesz a kezem, és görcsös.
A lélek majd a múltba visszatér,
lesz ott egy idős,
színes és csodaszép gyümölcsös.
Árván sóhajt Cserdi felett az ég,
Gyászoló szemei fekete könnyet hullat,
Némán sikolt zokogva a nép,
Melynek terhét vállaidon hordtad.
Eggyé lettél már a mindenséggel,
Parti homokkal, száguldó széllel,
Tengerhullámmal, apály-dagállyal,
Reád mosolygó Nap sugarával.
Vakít a napfény,
perzselőn éget,
az autópályán
tombol az élet.
Gyász nyomasztja a lelkünket.
Sorsunk minket miért büntet?
Nagyjaink közt arat halál,
porba sújtja, akit talál.
Megíratlan versekben színezem tavaszom -
szavak, rímek között kövek csendjét hallgatom.
Csokrom néma szóvirágból, pipaccsal teli,
vörös árnyát esténként a holdfény emeli.