Harmónia
Oly sok év telik el, mire
felismerjük a virágok illatát,
párájuk harmatpontig ér,
és mint manna-cseppek,
szívünk repedéseit megtöltik
nektár tavakkal.
Réges-régi boldog gyermekévek...
Anyám végtelenül jó szívének
hálám. Jósága könnyet ejt bennem...
Akkor huszonhét volt, s most már hetven.
Vándor, ki magad is a magánnyal cimborálsz,
és tudva hiszed, hogy nincs remény, hogy fáj.
Hidd el, a magány lehet szép,
ha a szépre épül a gondolat,
a keserv elfogy, elmarad,
és megtisztul a ködös lét!
Pókhálón ring a jövendő,
szelíd szél lebben hallgatag.
Mi lesz velünk, ha vihar jő?
Jaj, rettegem, hogy elszakad!
Békésen csörgedez
Csendes hajnalon,
Tükrével álcázva
Siet nagyon.
Úgy várlak, Valaki.
Úgy szeretnélek, Valaki.
Karomban hordoználak,
Karomban tartanálak.
Havazik... most oly szép a táj - csend és béke -
rád gondolok, fesd be lelkem is fehérre...
tiszta szóval puha gyolcsba boríts engem -
téli álom szárnyán nyújtózó szerelmem...
Fáradt fűz ölel magányosan,
Szél sem suttog magában,
Halk fészkelődés, apró rezzenés,
Nádas közt kis neszelés.
Magoncot vetettem ma rozsdás földembe bele,
aggódó könnyzáporral locsoltam telis-tele.
Mellette leltem évelő kamilla nyomára,
szél csókolta aromáját, mosolyt csalt orcámra.
Összehúzott szemmel
jön az ősz maga,
meg is borzong tőle
a holdas éjszaka,
rozsdásodó fűszál
harmatot inhalál,
míg száll az ökörnyál...
Nincsen most már egy darabban,
meghasadt az égi paplan.
A felhőből szálltak alá,
repültek, mint szabad madár.
Öledbe, ha bújok... lesütöm szemem,
mint holdezüst selymén nyújtózó csillagok,
mézédes illatok, képek úsznak velem -
az éj méla csendje Tejúton andalog...
Hajnal hűvös, sápadt kékjén,
búzamező arany szélén,
hajladozó kalász szárán,
egy zöld tücsök pici lábán
bársonyba bújt dallam csendült.