Hazafelé
Szedő Tibornak
A zárt osztály
nyílt napot
tartott a metrón.
Karácsonykor minden út hazavezet,
Angyal vezérli kóbor lépteidet.
amikor hazafelé tartunk
s elfogyott kezünkből az utolsó
temetővirág milyen más
a tavaszi temető illata
harsognak a zöldek
levelek félénken bomlanak
az óvó rügy öléből
sietősen szirmokat hullatnak...
Hitét elvesztette világa mocskában,
Dagonyás ingovány lehúzta sodrával.
A saras hordalék etette hínárba,
Rugdalódzott fejvesztetten mindhiába.
Úton hazafelé szívem a torkomba dobog,
Ahogy a kanyargós szerpentinen haladok,
Az ismerős táj szívemet melengeti,
Tudom, a következő kanyar után mi fog jönni.
Hosszú az út hazafelé, bár egy kissé monoton,
úgy örülök, hogy van ilyen a nyírségi homokon.
Jobbról-balról fa integet, elűzik a gondomat,
ágaikkal simogatnak, szót suttognak, boldogat.
Csak bámulok a semmibe,
Nézem azt, ami ott sincs.
Mikor a napnak sem kell felhő köpenyét levetnie,
Mert csak úgy szép...
Ahogy van épp.
Nálad jártam, szép szerelmem,
karcsú derekad öleltem,
fehér kacsód, hamvas ajkad,
csókolgattam mindent rajtad.
Hideg szél zörgeti
a fákat a sötétben,
ahogy botladozva hazafelé tartasz
a szántatlan földek között.
Ballagok hazafelé a hóban, fúj enyhén a hideg szél, érzem,
Még látni a Napot egészen.
Közeli helyeken,
Pont a szívedben
Kinőnek szárnyaim,
Járó álmaim.
Ballagok hazafelé, szemembe süt az utolsó fénysugár,
Alkonyodik már.
Mellém ült a csend,
Megszólított kedvesen,
Puhán suttogott.