Helyzetkép
Vízbe hullt e nemzet, a szivárvány-fákról
messzi útra indult, távolodik a hazától
elvitte reményét, jelen keservébe hagyta
kilátástalanság zászlaját ki lesz, ki lobogtatja?
Én mindent megteszek, közben meg sorvadék,
Az élet velem szemben egy nagy rohadék.
Mintha a nap bolondozva játszott volna az öbölben.
Az égből tűző, forró napsugár csak épphogy szétloccsant
Az öböl vize friss szellőcske-borzolta hullámain,
Fényfoltok rezegtek... meg horgonyzó hajók oldalain...
Oly korban élek, hol már szégyen a tisztesség,
hogy a kétkezi munkáról már szó se essék.
Oly korban élek, hol azt tanítják oly sokan:
miként kell hazugságban élni, otthonosan.
Az ember életében múlnak a napok, nyarak és a sárga őszök,
Nincsen kutam,
Nincsen vizem,
De van utam,
Nagyon hiszem.
Itt a tavasz, hahó-, halihó!
Bízom benne, már nem lesz több hó.
Ma igazán szép nap volt,
A nap végre szikrázott.
Felhőtlen volt az égbolt,
Tavaszi nap szinte lángolt.
Madárdaltól hangos az erdő,
Mezei csokor lett a mező,
Mégis kizöldül a temető.
Szép a tavasz, kellemes idő,
Bízzunk, hogy ez is eljő.
Születtem boldog gyermekkorba, de minek,
Ha így felnőttként nem kellek senkinek.
Állítólag apám akart, anyám meg nem,
Lettem neki úgy negyvenegy évesen.
A természet tízmillió évek alatt alkotta
Mindazt, ami a Földön a nagy életet alkotja.
...
Kis szivarka volt... ő bizony nem rég.
Füstöt ereget... szürke a légkör,
Füstkarika oly’... füst szürke fénykör.
A sivatag forró és hallgatag,
Sorsom menteném... de álmatag.