Hiány
Félig szívott cigi a kezemben,
egekben keresem a választ,
fáraszt a tudat, hogy nem vagy,
nagy a zaj, ideje továbblépni.
Virágokat hint a tavasz,
az arcokra mosolyt fakaszt,
rózsacsokor a kezemben,
emlékekkel a szívemben
rád gondolok, Édesanyám,
nótás kedvű, életvidám.
Reggel, délben, este, éjjel
Azon gondolkodom csak én,
Mit írjak tollam hegyével
Ép ésszel én oly könnyedén?
Nap mint nap nagyon hiányzik,
Ahogy szemem rajtad cikázik,
Hiányzik az nekem mindig,
Ahogy ajkad engem érint.
Kérlek, ne sírj...
Kedveseim, értem már ne sírjatok,
töröljétek le hát könnyeiteket!
Idefent vigyáznak rám az angyalok,
én csak lélekben lehetek veletek.
Édesanyám kertjében mindig volt virág,
illata édesen átölelt, elillant, ami fájt.
Nem fáztam, bőrig sohasem áztam,
Ő volt a nap, a szellő, az éltető gondoskodás.
Hűséges kőgalamb őrzi anyaálmod,
mély a csend itt nálad, nem lehet már máshogy...
Ne kapard tovább a rád rohadt gesztenyét!
Félelemből születnek a szeretetlenek.
Vonalzóval erőltetett, analizált görbéken
vigyorogva pöffeszkednek a fagyos istenek.
Sírni ma nem tudok. Élve, égve,
vízre feküdve csak álmodozok,
itt vagyok, itt vagyok élve, félve,
fekszem folyó csendes vizére.
Látja, néz a semmi, nem érzi senki.
Anya tudta azt, hogy mennyivel születtem,
ha hallottam hangját, mennyire füleltem,
mikor állt mosolyra, sírásra az ajkam,
azt is, hogy mikor lett hátrakötve sarkam
Vészjóslón hallgat az éj, túl sötét az ég...
A bús virrasztásból legyen végre elég!
Érteni nem lehet, ez a félelmetes;
a lélek, mint lehelet, hideget keres.
Pilleszárnyra kelve elillant előlem,
kínzó, fájó versek szakadnak belőlem -
szétfeslett szívemből összeszabdalt rostok,
amit toll hegyével szótagokra fosztok
Múltak a hónapok,
Teltek a napok,
De te meg sem voltál,
A téli széllel elszálltál - mégis.
A szülinap, a névnap,
a húsvét, a karácsony,
ekkor együtt boldogan
ünnepel a családom.