Hiány
Hegyes tűvel varrnék szerelmet,
elmerengve a sűrű dallamán.
Fonál remeg a nagy tű végén...
Könnyes szemmel...
Az életem utcáit gázolom,
Nem számít, melyik oldalt választom,
Felettem az ég csak néha ragyog,
Morc felhő takarja, lelkem vacog...
Az idő múlik, hogy elvehessen még egy percet.
Kellett egy kicsit, majd ad, aztán újból elcsen.
Nem volt kényelmes,
ringó hintaszéked,
a nyikorgó,
vén kerti pad volt
nyár-esti menedéked.
Anyák napján a sok emlék feltolul.
Gyermekségem tükörben él, színtelen,
mert a múltra sok-sok árnyék ráborul...
Tán e vers is azért ilyen dísztelen.
Sokszor beszélek anyámhoz
hol magamban, hol kiszólva,
mit gondolna erről, arról,
szomorú vagy biztató volna.
Anyák napjára
Anyák napja - veled -
nekem már nincsen soha.
Hagyod, hogy hozzád beszéljek,
de kezemben sír az orgona.
Amíg volt drága Édesanyám nekem,
Szeretetben fürösztött, nevelt engem,
Mindig elűzte Ő minden kételyem,
Szükségét semminek sosem éreztem.
Anyának
Isten megnyomta a tavasz gombot.
Dalolj, szívem, bimbóban a rózsák,
téged vártalak, ábrándos május,
már futnak a vízen a fénycsóvák.
Gesztenyefák árnyai alatt
az őspadnál jártam délután,
átölelt a régi hangulat,
elmerengtem egy dal ritmusán,
...és valónak véltem fényeket,
- igaznak hitt furcsa pillanat -
képzeletem játszott csak velem,
mert a padnál Téged láttalak.
Hideg füstök töltik-csapolják
roppanó-sercegő tüdőlebenyem,
lomhán és konokul vesznek rá arra,
hogy megromlott emléked újraegyem.
Ó, kedvesem, te rubinvörös virág,
csak tündökölj, bús kertek legszebb rózsája!
Nem érnek utol sem fehérek, sem lilák,
míg így ragyogsz. Apró nevetésed bája...
Azt gondolhatnák, hogy idebent minden tiszta,
nem látják a sarkokat, lapul ott por, mocsok.
Elfáradt az ifjú:
Az életet üldözte,
A halállal lepaktált,
Ő béklyóval kötözte.
Nyárfám alatt üldögélek,
Tombol a szél, zúg az ág,
Belül érzem a csapódó,
Zöld levelek fájdalmát.