Hiány
Mondd, hogyan érezhetem a hiányod,
ha még egyszer sem nézhettem szemeidbe.
Ha még egyszer sem hallhattam hangodat,
s egyszer sem érezhettem érintésed.
Egy új élet nyílott előttem.
Egy új élet, melynek nevét hadd feledjem!
Egy új élet, hol lettem kárhozott.
Egy új élet, ahol életem elromlott.
Jelenleg nincs elfogadásra váró versed
Üresek az ívek,
szótlanok a napok.
Maszk rágta mosolyod
félelembe fogyott.
Látlak, Kedves, az elmúlás ködnek hívott csontszínében,
a fájdalom krizantémillatú, és magány van ma terítéken.
A temetőben
A temető csendje
megidéz egy percre...
Bárcsak itt állhatnánk
egymást átölelve!
Bíborkönnyeket hullajt az alkonyat,
sírokon kicsiny mécsesek ragyognak,
a földre hulló krizantémok szirma,
mint lelketek, olyan hófehér, tiszta.
Gondolattöredékek ...foszlányok
Mért
A jók mennek el? Mondd, mért,
Istenem!?
Fogadjam el? Mért?
Vízilabdameccset nézek
Cardiffban
élőben Budapestről
az interneten.
Sötét fátyollal arcát el-eltakarva.
Könnycseppjeit kendővel fel-felitatja.
Üres az álmom, fénytelen,
Csak egy hang suttog a közelben.
Üres az ágyam, hangtalan,
Felette lebegek magamban.
Ültünk a világ szélén,
lábunk a semmiben,
fejünk a felhők felett,
gyermekek voltunk,
és istenek.
Mindegy, merre mész, hol éled új életed.
Milyen új testben keresed a másik feled.
Megtalállak mindig, bárhol is legyél.
Fényévekre tőlem is születhetnél.
Újból itt állok a régi ház előtt,
várom, hogy kinyíljon végre az ajtó,
mit feledés pókhálója már beszőtt,
ahol a régvolt idő könnyfakasztó.
Elmúltunk, mint a szivárvány,
Kiderült, nyomvonalunk vakvágány.
Mentünk mindketten, de más úton,
Te az egyiken, én meg a másikon...
Két lépés előre, kettő vissza, hátra:
Táncunk belenyúlik a hűs éjszakába.
Túl közel vagy hozzám, aggasztóan közel,
Míg a magány csendje újra át nem ölel.