Hiány
Éber álomban
Mostanában bennragad a szó,
Szólnák, de nincs mondanivaló,
Csak kaotikus hangfoszlányok,
Ki értené a balgaságot...
Eljött hát a nap, már megint itt vagyunk,
hogy felhasítsa ismét szendergő tudatunk
a keserédes emlékezés.
Mert kevés volt, olyan nagyon kevés
az az idő, amíg itt jártatok velünk,
azóta is néha-néha könny lepi be szemünk.
Veled álmodtam éjjel, hogy hófehérben érkeztél.
Nyers, kimért és rideg voltál... engem sem kíméltél.
De bezárult az ajtó, és csak ketten maradtunk.
Karjaink úgy fonták át egymást, mint szívünk a világot.
Kicsiny a falu, honnét jöttem én,
Tisza-holtág s a Nyugati mentén,
Oly közel hozzá a szép Hortobágy,
Falu szélén vén romtemplom áll.
Ahol felkelő napnak első sugara
Megérinti szürke hegyeknek ormát,
Ott, nagy Kárpátok völgyében fekszik,
Ó, a szép Magyarország!
léleksarában ül a csend,
körben a reggel lágy cement.
emlékezne, de nincs mire,
ennyit tud: meg kell kötnie.
mi az, mi váltó, hol az ok?
köröznek felhő-karvalyok,
körömpiszok a déli nap,
az élet még néha felriad.
erre-arra pozicionálva
háborúk keresztfolyosóiba
gondolatok villámfényébe
álomhullámverésbe
pillanatokra felugró
horizontig
karácsonykerítés.
túl a szeretet tombol,
az önzetlen, a tiszta, a bla-bla.
nevezni hogy ennél pontosabbra.
a gondok rendre betakarnak.
rád nehezül a hiány, a távol.
a lelkiismeret nyíló ablak,
gyertyaláng a pillanat, világol
Hűvös hajnal, minden lélegzetvételt látva,
mint gyárkémény füstje, száll a nagyvilágba.
Út szélén kis sün magányosan didereg,
bár már nyakunkon az enyhülő kikelet.
Valami fáj, valami éget...
Meddig sóvárog még szívem Érted?
Éjszaka álmomban hallom lépted,
S boldogan zárlak karomba Téged.
Ezüstös fátyolba` csillámló fényben,
Holdvirággal rakott utunk ösvénye.
Vezessen keresztül sötét éjjelen,
Pokolba is mennék veled, életem!
ablakot nyitok
gépem kijelzőjén téged nézlek amíg
megy veled egy másik személy
szerény kis városod
hideg határa
felé...
Félhomályban elmerengve
tollat veszek a kezembe.
Képzeletem szárnyalását
szürke magányba temetve.