Hiány
Mikor gyerek voltál,
Milyen lehettél?
Te is rosszalkodtál,
És te is édességet ettél?
Felfénylő remény, te csaló!
Nem látszik tőled a való.
Ha a hangom áttörhetne a távolságon,
Az időn, a tévedéseken, a halálon,
Elmondanám, ha kell újra meg újra
A szélbe és a lebukó fényekbe súgva,
Amit nem tettem, hiába kellett volna...
Van egy ház, amiben élek,
Sosem lakták gonosz rémek.
Régen Te is itt éltél velem,
Te voltál mindig mindenem!
Visszatértem,
s zárva volt az éden,
senki nem volt,
kinek elbeszéljem...
Lassan úgy érzem, mintha sosem ismertelek volna.
Csak egy álomszerű képként szólítanál meg újra meg újra.
Talpam alatt a víztükörben szürkére festett emlékeket látok.
Olyanok, mint a meséinkből hátrahagyott maradványok.
Szívemben egy vágy,
Oly végtelen kívánság.
Lelki gyötrelem...
Értelmét veszti körülöttem a lakás,
nála-nélkül ez az egész csak áltatás,
lebomlanak vöröslő tetőcserepek,
súly alatt hajlanak ezüstös ereszek.
Falról zuhanó vakolat alatt állok,
éles szélű, bőrömet mardosó átok.
Anyamese
bársonytakarót terít az est
elpilled rajta a fáradt éj
régvolt veti ágyát ma sem rest
roppan a csend mint a kagylóhéj
Vagy mégsem...
Megöleltél szorosan,
Bőrömön még érzem illatod...
Elengedtelek...
Tegnap nézegettük éppen
azon a rólunk készült képen:
apa és anya két szélen,
én meg mosolygok ott középen.
Te sem szólsz, és én sem mondom...
olyan konok, bántó a csend,
és fájón szúr néhány ponton,
a szótól is visszarettent.
Mielőtt álomra hajtanám a fejem,
gyökereket ereszt gondolatod bennem,
átível lelkem határán, át bérceken,
megbújik szavaimban, történetemben.
A magányról
Néha jó,
Mint vágyhajó,
Álomszárnyán szárnyaló.