Hiány
Kegyetlen, de mégis szép volt ez a világ,
áhítottunk mindig valami nagy csodát.
De nem minden az volt, aminek az látszik,
tudtuk, hogy valami itt bizony hiányzik.
Gondolkodhatnék a végtelenségig,
akkor is itt ülnék éjfélig.
Nem fér a fejembe,
vajon ki lenne a helyemben?
Szülői ház, gyermekévek,
félhomályban emlékképek
átölelnek simogatva,
gyermekénem előcsalva.
Szobában az illatod
azt mindig itt hagyod
amikor csak belépek
akkor érzem magam igazán egésznek
ott az ágy
ahol csak a gyűrött takarónk vár
együtt feküdtünk alatta
és túrtam bele a hajadba...
Mennybe szállt angyalom elreppent fölöttem,
anyátlan, reszketve összegömbölyödtem,
hirtelen suhant el, annyira nagy csendben,
bánat mély méhében megtörten csüggedtem...
Nem nyugtat halk szavad, nem látom mosolyod,
köldökünk zsinórját eltépte alkonyod,
kies messzeségbe, végtelenbe értél...
...bárcsak itt lehetnél - régmúltról mesélnél
Vigaszom légy, erre kérlek,
Legyenek még közös évek.
Nyisd meg szívem zöld udvarát...
Vágyak sóhaja a szélben
Hová vesztél Életem, szép Csillagom?
Csókos szádat miért nem csókolhatom?
Unokámnak
Mi az, amit láthatok?
Hát csillogó szemedet!
Mi az, amit nem lehet?
Hát megfogni a kezedet.
A földre szállt egy hajnalon
két buba-lélek:
az élet zengő mezején
csend-puha léptek.
Gyötrő vágyamat eltáncoltam
a nedves, hajnali szélnek;
csapzott álmaim nem takarom,
mint akik vallani félnek.
Gyertyát gyújtok, ha itt az este
s nézem apró lángját, keresve
benne Karácsony szép titkait.
Most jó vagyok: most kérj valamit.
Hiszem, hogy élsz.
Tudom, hogy élsz!
De borzasztó, hogy két szemem vak!
Mindent tudó
rőt kis fejed
nem nyomod többé homlokomnak.
Törpévé lettem kemény szavaidtól.
Komor hangod fölém magasodott,
akár egy szikla. Fogódzót keresve
szemem a szemedbe kapaszkodott.
Óztól jövök... Zsákomban a remény.
Megadta mindazt, amit tőle kértem.