Hiányod
Bálint nap van... nagyon kell emlékeznem rád...
(Szenrjú)
Hiányod dühöng,
Vágyam meg szinte őrjöng...
Miért nem vagy itt?
Élni kell mindazért, ami szép,
nézz körül, átölel csillagfény,
sejtelmes árnyain csend az úr,
vágyaink szárnyain szép az út.
Itt állok, nekem a mindenség ez a Kert,
csemetéből terebélyes fává nevelt
termékenyítő fényű sugár, így élem
magamban öntörvényű, növényi létem,
távlatok nem szédítenek, bár nyílt tető
az ég, a mélyben nedveket keringető,
szívós gyökérzetem kiterjedt hálóját
anyaföldhöz kötözi a rögvalóság.
Egy könnycsepp gördül le arcomon,
mert távol vagy tőlem.
Egy könnycsepp gördül le arcomon,
mert nem lehetsz itt velem.
Egy fájó sóhajtásban száll le ma az este,
Gyűrött felhők között lopakodva jár.
Ezüstös szürke ködruha a teste,
Sóvárgó reménnyel valakire vár.
Megláttalak, s sorsom lettél,
Utaimon velem jöttél,
Társam voltál oldalamban,
Szívem fonta kosaramban.
Nem hittem, hogy létezik barát,
Kinek hiánya ennyire fáj!
Kinek itt őrzöm szívemben, minden gondolatát.
Aki tőlem most oly nagyon messze jár,
És minden pillanattal nő e távolság.
Hozzád kiáltok gondolatban,
Álmaimban fogom kezedet.
Szívemben nyári alkonyat van,
Felébredek, érted remegek!
Nem hittem, hogy létezik barát,
Kinek hiánya ennyire fájt!
Kinek itt őrzöm szívemben, minden gondolatát.
A távolság s idő tovatűnt, most újra süt a nap,
Ismét láthatom kedves barátomat.
Szánalmas
gondolat-életem
merre tart?
A nyugalom
mit az álom
felkavart.
Minden olyan lenne, mint régen...
Minden olyan lenne, mint régen...
Most, mintha Tél zörögne és kinn az ablakon,
karcos homály feszül még, s túl hideg van nagyon.
Leszel-e nyoszolyám hűs téli éjjelen
Lélegzetnyi remény lét-sóhajívemen?