Hiányzol
Úgy megsimogatnám dolgos két kezed,
gondolatban virágot szakítok neked.
Még hallom a hangod,
lágy, kedves, nőies.
Még hallom a lépted,
halk, finom, légies.
Hiányzol éjjel, hiányzol nappal,
hiányzol minden pillanatban.
Hiányoznak a csókok, az ölelések,
hiányoznak az őszinte beszélgetések.
Sokat vagy eszemben.
Nem is az eszemben, inkább a szívemben.
Gondolatfoszlányaim beléd karolnak.
Elmerengnek rajtad aztán továbbvonulnak.
Anya
Hiányod felemészt.
Mint madarát vesztett toll,
Pont úgy hullok szét.
Kín...? Esetleg fájdalom...?
Mondd, miért szúrsz kést belém mindenáron?
Olyan magányos vagyok,
Hideg van itt kint, nagyon fázom.
Nincsen tető a fejem felett,
És nincs itt senki velem.
Apa!
Én nem haragszom, csak nagyon fáj,
Egyik napról a másikra itt hagytál!
Se szó, se beszéd, csak elmentél,
Tőlem el se köszöntél!
Nem tudja senki, hogyan szenvedek
Legbelül mindennap,
Az élet egy akadály, ahogy a szerelmünk...
Már fél éve, hogy nem vagy velem,
Karjaid azóta nem ölelnek.
Bár itt lehetnél megest,
S együtt lehetnénk öregek.
Hová tűntél, édes lelkem?
Két órája nem válaszolsz nekem.
Hiányzol.
Hiányzol.
Hiányzik a szemed, mely ragyog, mikor boldog. Hiányzik a lelked, mely mindig megnyugtatott.
Hiányzik a hajad, a gyönyörű, barna fürtök. Hiányzik az ajkad, mi csókokat küldött.
Egy este sem telik el úgy,
Hogy nem jutsz az eszembe.
Egyetlen nap sem múlik el,
Hogy nem jársz a fejemben...
Sötét a nappal, és csillagtalan az éj,
szürke ködfelhőktől homályos lett az ég,
bús könnyeiket hullatják az angyalok,
eltévedtem e borús őszben... hol vagyok?