Hiányzol
Félek, boldog már nem lehetek,
Hiányodtól szenvedek.
Érzéseim belülről égetnek,
Míg arcomon álarccal nevetek.
Vánszorog az idő, mióta elmentél.
Csak vonszolom magam
a hétköznapokban.
Hiányzol, nagyon hiányzol.
Várlak.
Ülök a némaságban
A foszladozó éjszakában.
Zavarnám már a sötétséget
elégnek lenni, vajon nemcsak egy mítosz?
nemcsak egy láng, ami belülről kínoz
és felemészti minden csontomat,
egy perzselő, értetlen, sejtelmes gondolat.
Hogy kezdődött minden? Mikor szerettem belé?
Az első pillanatban? Már amikor nyújtotta a kezét?
Szemembe nézett, és ott lett végem egyből?
Vagy később támadt Ámor távolról, lesből?
Kicsim, nem lehetek minden percben melletted,
De tudd, mikor távol vagyok is, rád gondolok.
Mindig csak csókod csalfa csendjét hallom,
S ezzel tudatva az agyammal, hogy szeretlek.
Gyula papa.
Sokat morgott, szidott...
hol vagy?
mikor csak árnyékom és én vagyunk
a málló vakolaton ráncaim kisimulnak
s a recsegő padlón táncot ejtve
kínjaim önmagam elől is elrejtem
Távol vagy most tőlem,
Szíved mégis közel van.
Rajtad jár az eszem egyfolytában,
Rád gondolok minden nap.
Szememre nem jön álom,
Szüntelen csak rád vágyom.
Fejemben cikáznak a gondolatok,
Ó, fénylő csillagok, most nekem ragyogjatok!
Mint sötét alagút végén a fény,
Bennetek van a remény.
Hiányzik szemed derűs csillogása,
hiányzik ajkad puhasága,
hiányzik kezed lágysága,
hiányzik hangod megnyugtatása.
Hiányzol minden mozdulatomból.
Minden gondolatomból.
Minden kézfogásból, minden
simogatásból...
Hiányod fájó, helye lett bennem.
Az éj perce reám csorog halkan.
Milyen sovány ma a Holdnak arca?
Ablakból nézem, miként fogy teste.