Hiányzol
Már nem várom üzeneteidet, hisz már nem írsz nekem,
Bár én tudnék mit írni neked bőségesen.
Leírnám hosszasan szívem minden titkos vágyát,
És reménykednék benne, hogy Te is ugyanezt kívánnád.
A lelkem múlton úszó törékeny kis bárka.
Az árral szemben küzd, de mindhiába,
most nem képes többre. Csak lebeg.
Miért is fáj hiányod,
megmondani nem tudom.
Szaporán ver pulzusom,
árva könnycseppben meglátod.
Olyan jó lenne,
Hogyha találkozhatnánk,
Csak erre vágyok.
Sóvár szárnyakon libben fel egy sóhajon
A vágy, és sírja, most van itt az alkalom:
Látni akarlak, újra hangod hallani,
Kezed a kezemben csak némán tartani...
Szeretek veled ülni kettesben,
Szemed tengerkék vízében elveszni csendben.
Szeretem hallgatni bársonyos hangod,
Csicsergő nevetésed, s látni a mosolyod.
Szobában az illatod
azt mindig itt hagyod
amikor csak belépek
akkor érzem magam igazán egésznek
ott az ágy
ahol csak a gyűrött takarónk vár
együtt feküdtünk alatta
és túrtam bele a hajadba...
a vonat mellettünk elsuhan,
az idő felettünk elrohan,
várnék én rád bármeddig,
aztán sétálhatnánk napestig.
Nem harcolok, ha nincs miért,
nem könnyezek, ha nincs kiért,
csendben élek, befelé fordulva,
a legkisebb neszre is vészjóslót mordulva.
Egy virágmag kipattant, gyökeret hajtott,
Kapaszkodót keresett és növekedett.
Széppé lett, kivirágzott és szirmot bontott,
Illata nyugodt boldogságot terjesztett.
Vágyak sóhaja a szélben
Hová vesztél Életem, szép Csillagom?
Csókos szádat miért nem csókolhatom?
Hiányzol őrjítőn, mélyen,
Kereslek, kutatlak Téged.
Némán kiáltom a neved,
A szót, ami legédesebb.
Látod, megint hozzád írok,
pedig a galaxis úszó
szigetei közé nem jut el
a hangom, míg te ott ülsz a
kéklevelű fák között,
és hallgatod a szférák...