Hófehér
Már javában közelít a hideg tél.
A boldogság keresése már mit sem ér.
Hiába lett minden hófehér,
a jóság már a múlté.
Közeleg Karácsony,
nem lesz hófehér,
míg ember a világon
félelemben él!
Kérlek, szeressétek a gyermeket,
ha könnytől maszatos arcát látod,
mosolyogj rá, ne menj el mellette,
csitítsd, űzd el a szomorúságot.
Hófehér paplanon csillagok fénye,
holdsugár ezüstje kúszik az égre,
lágy zene kísér tündöklő pihéket,
aranylant húrjain reményt ígérnek.
Szürke, színét vesztett világtól az ősz búcsúzik,
a fák ágain a Nap lassan még végigkúszik.
Nem is olyan régen még virágok illatoztak,
erdő mélyén a fűcsomók is lassan elfogytak.
Miért szeretlek? Miért is szeretlek?
Talán... mert érzem évszázadok elvesztett
és újra s újra megtalált csillagtűz-fényét
csodásan reám csüngő, lágy tekintetedben,
mely ragyogás valamikor a tengerkékjén
úszó hajómnak küldött féltő segítséget
- mint egy világítótorony -, hófehéren...
Valahol mélyen, egy sötét erdőben,
ott, ahol folyók vannak eredőben,
hol ér, mint ártatlan gyermek, születik,
onnan most egy különös dal hallatszik.