Holnap
Vasárnap hajnal,
megint eltelt egy nap.
Rohan az idő,
egy pillanat, és itt a holnap.
A sör már langymeleg,
amint megül rajt a tékozló jelen,
és fejemből kinézve
hunyorgok az égre,
s önnön magam merülök el
a bamba szürkeségbe.
Egy fázós alkonyon szél kap a hajamba,
borzos esték ásítanak, mind velem maradna.
Egy kényelmes fotelban hátradőlve
nézem, amint lassan lemegy a Nap.
Ülök a teraszon, előttem a végtelen,
mögöttem a múltam már hallgatag.
Fakapu zörren, majd kattan a zára,
letűnt korok porát kavarja a szél.
Rálépek a jövő nagy színpadára,
padlója márvány, az ajtaja acél.
Szemünk bogarában ég az alkonyparázs -
gyengíthetetlen a csillagok szikrája,
tegnapvolt álmai lett benne a varázs,
szivárványemlékek ecsetje pingálja
lustán andalog az eltévelygett idő
majd pimaszul lóg a kandelábereken
aztán forogni kezd - irama szédítő
ugróiskolázik a macskaköveken
Új szót, gondolatot szül a képzeletem,
versekké dagadnak.
Talán én etetem?
Megkopott ablakon kitekint a talány -
azúrkékre ömlik sötét, éji festék,
csillagfény sem remeg rideg mennybolt hasán,
elvonul a nyár is, költöznek a fecskék
Mi belehalnánk a büszkeségbe
régvolt lomjai, rongyai között,
beleolvadunk a szürkeségbe,
bár lila a köd álmaink fölött
Jázminok illatát szüntelenül érzem -...
Tegnapot temetem - fekete álmom.
Sírjára bíborszín rózsát fektetek.
Kétség suttogását hallgatom,
mindazt, ki támadott megvetek.
Haragvó, ádáz szél tépázza a fákat,
lombjaikba marva, míg bele nem fárad.
Élj minden nap a mának!
A tegnapból tanulj!
A félelmet felejtsd el!
Időnként térdre hullj!