Holnap
a belém vésett nyom
gyorsan és könnyen kopik
más az idei lángos sorban állás után
és az úvékencével gátolt nap ereje
múló barnán lélegző bőrön
de a hossz is körmön
mert be-betörik és el-elhajlik
és nem tudom csak tegnap - folyton -...
Voltam én is boldog gyerek,
boldog-boldogtalan kamasz...
Pusztából repült ki egy nehéz sasmadár,
vakká tette, megsebezte itt a fény.
Mindennap várom a holnapot,
remélve, kinyit egy ablakot.
Éveim egymagam tengetem,
régóta senki sincs mellettem.
Hagyd, hogy elengedhesd a kantárt
Harag és gyűlölet ül az arcon,
Megértem, hisz nehéz túltenni a harcon.
Vívsz odabent ezer csatát, s nem, nem múlik a tél...
Üvölt valaki odabent, aki úgy tűnik, hogy fél.
Új folyosók: melyik zárba illik a kulcs?
Az élet csak ilyen, és mindig ez lesz az új,
Sose lesz másmilyen a friss és más...
Van az életben, hogy nem szeretnek,
nem keresnek, elfordulnak.
Sivárok a napok, nincs napsugár,
éjszaka van mindenütt, csend és magány.
Álmodtam álmomban
Azt, hogy nem lesz holnap.
Elveszett emlékek
A szürkeségnek szólnak.
Nem talállak!
Már néztem mindenütt.
Nem vagy
se itt, se ott, se nem.
Egy kereszt...
az enyém!
Egy másik...
a Tiéd!
A sors majd közbelép!
Zakatol a vonat.
Látom feltűnni arcodat.
Te, az egyetlen, aki féltesz, óvsz,
Mint jó ismerős, velem bandukolsz.
Zakatol a vonat.
Tegnapot temetem - fekete álmom.
Sírjára bíborszín rózsát fektetek.
Kétség suttogását hallgatom,
mindazt, ki támadott megvetek.
Mindaz, mi csak emlékként van jelen,
S az évek múlásával már történelem,
Vegyes élményeink sokaságát rejti,
Mit nem változtat meg senki és semmi.