Idő
Koldus útakon nem repít már hozzád a lélek,
én mégis neked, csak neked mesélek...
Egy kényelmes fotelban hátradőlve
nézem, amint lassan lemegy a Nap.
Ülök a teraszon, előttem a végtelen,
mögöttem a múltam már hallgatag.
Az álom varázslatos tengerében úsztam,
mikor ébresztőm felvillant...
Életem kozmikus óráján a mutató szép csendesen
A 60-as számról átsiklik a 61-es számra.
Íróasztalomon a naptár fekete betűkkel hirdeti,
Ma július hónap negyedik napja, szombat van.
Úgy kezdődött, megszülettem
nyolcvankilenc nyarán,
legalábbis ezt állítja
jó apám és anyám.
Poharadon átnézve látod
a múlt évet és a jövőt,
mit hoz az Új esztendő?
- Vársz egy kicsiny csodát.
Elkésett gondolat, most jutott eszembe,
régen kellett volna mondanom ezt neked,
mikor figyeltelek szemedet keresve,
azok összefonódva egymásba vesztek.
Harang
Harangok szólnak mindenhol,
időt hirdetnek, jelezve a távolból.
Megkondulnak magasan, mélyen,
tudatják, a mából mennyi telt el éppen.
Mindennap tükörbe néz az ember,
S látom az ősznek gyorsuló lépteit,
Belátom, minden elmúlik egyszer,
De sulykolom a szép élet érveit.
Anyámmal sétáltunk akkor,
Az volt a huszadik telem.
Mikor lehetett...? Úgy hatkor,
Hogy meglepett az intelem.
Este van, lefelé jár a Nap az égen,
Bíboros ruháját maga mögött húzza,
Majd megáll dombok mögött az erdőszélen,
Hogy még egyszer utoljára beragyogja.
Vissza a gyökerekhez
Évtizedek múltán
hazatértem végre,
rokonok, barátok
által körülvéve.
Elme-palotám kapuja zárva,
pompáját rejti vaspánt és lakat,
csodakertjét fojtó köd borítja,
hullámforrása lassan elapad.
Lelkem szivárványvirág,
szirmai létem sora.
Álmaim ajtókat tár:
Életem nem mostoha.
Az idő végtelen horizontján megszülettem valamikor...
Az idő egy Isten által kijelölt pontján elmúlok valamikor...