Idő
Kérdéseim maradtak magamnak:
A kérdés, a sejtelem megmaradt.
Hogy részed legyen a földi Édenben,
Hát láss meg szépet s jót mindenben.
Csillagok ünnepe
Múlt otthonában
Körbeölel a csend,
Mécsesek fényétől
Ma ragyog a szeretetkert...
Visszhangzik egy szó most bennem,
az élet csak egy állomás,
föld-ég között zarándok lett
szerettünk, és semmi más.
Fénnyel táncol az ég,
Nem búcsúztat még,
Most is szépet remél,
Hogy holnap újra felkél.
Milyen csodálatos élmény a gondolat,
a szív érző húsából sző álmokat,
csak jön, ahogy a tél, a tavasz, a nyár,
mint egy jól hangolt hegedű, oly szépen muzsikál!
Mélyen barázdált árkot ás testemen az idő,
a lenyugvó nap szárítja, öntözi a májusi eső.
Az ész kószál... a szív sem pihen,
mindenki fut, rohan, siet.
Pislán égnek a naplemente-gyertyák,
felhőcsipkék szakadnak le, kozmosz-ködök,
fénylő párakendőt kapnak a néma fejfák,
- pár angyalszárny a hantokra öltözött.
Lezárt temető
Dombtető peremén sírhant állt, rengeteg.
Sűrű avar fedi az utat, mi felvezet.
Az elrabolt idő
Az elrabolt időt
Visszaadnám... Néked
Talán egykor majd
Festek egy szép képet...
Elengedlek, Múltam...
- De mi van, ha mégis visszatérsz?
Mert visszatérsz!
Megtapasztaltattad velem a jót és rosszat,
- De neked ez úgysem elég!
Most vagyok a mostban
most már másik mostban
Mindig csak a most van
most vagyok a mostban
Még néhány kedveset mosolyog ránk a Nap,
amíg mosolyogni még ereje marad.
Gyakran szégyenlősen felhők mögé bújik,
s tán ott is maradna a zord télen túlig.
Kérlek, adj nekem méltóságot
nyűgre, bánatra, veszélyre,
úgy viseljem, mit az élet rám sóz,
ne törjek több darabra mégse.
Elfogyott a szó a szájról,
a csönd ciripel egy dalban.
Elhallgat a hang a tájról,
és elsüllyed a kés a vajban.