Idő
Mint gránitlapon megcsillanó kvarcok,
A víztükrön sziporkázó csillagok.
Fénytündérek ők, csónakommal úsznak.
A 10 éves még merész,
a 20 éves tettre kész,
harmincasként dolgozol,
negyvenesként foltozol,
az 50 éves bölcs talán,
hatvanas egy ősz talány,
hetvenesként megpihensz,
80 után hírt vihetsz...
Azúr-kék színét elvesztette az égbolt,
a nap fény-köntöse már megkopott,
álmaimban mégis visszajár
az izzó fényű, lángszínű nyár.
Öregedő, őszülő év
gyermekeit hívja,
türelmesen várakozik,
hisz az adott szóban.
Acélfogú idő
tovatűnő perce
elillan szem elől,
a titkát is vitte.
A késő ősz szitál,
eresz is megered.
Ez rossz időt kínál,
nem leled a helyed.
Az időóránk egyre jár,
lassabban, hol gyorsabban üt.
Az idejét lejárta már,
de nyitva még a vén kajüt.
Pergő percek némán emlékeznek,
elfogyó szépségek, kopott a máz.
Annyi minden felkavar
A belváros nyugtalan
Forgatagában, éjjeli bárok
Fényei, a villamos nyikorgása...
Forogjon a Föld lassabban
Furcsa egy világ, amiben élünk,
mindenhol mindentől kicsit félünk.
Nehogy fájjon a fejünk,
nehogy rossz kedvűek legyünk,
nehogy elrontsuk a gyomrunk,
nehogy allergiát kapjunk!
Örökre. Babaként vinnyogva töröm be
az élet kapuját. Kapok egy anyukát.
Őrökre vágyom még: "Óvunk majd, aludj hát!",
csörgőkre vágyom én, s játékos vödörre.
Köd nyaldossa a tópartot,
puha leple a földre száll.
Az avaron egy sün mászkál,
sürög-forog, majd odébbáll,
a lábnyoma marad csak ott.
Öreg tölgyfa alatt ülök csendesen...
Emlékek, bús emlékek fejemben.
Otthagyott álmok, egy hely, egy vallomás.
Akkor ott csak rólunk szólt minden!
Pirosra festett szívet hagytunk egy falon,
szívünk is szerelmes álomban dobogott.