Idő
Testvéremhez
Itt hagytál, ebben a fertő világban,
támaszom voltál mindig az úton,
a közös emlék mindezt felülmúlja,
a száguldó időt fékezni nem tudom.
Elmenni fáj,
maradni vétek,
tisztátlan homály,
amit én érzek...
Nagyon rég volt, úgy érzem,
de nincs még sok éve tán,
amikor a közelemben tudtam
idősödő Anyám és Apám.
Ábrándos, nyári esten
bámultam ősi csillag szemébe,
ragyogott ifjún, indultam felé, de
holdas álmodba estem...
Szikrát gyújtott,
szememben a képek
még elevenek,
tanítják a titkot,
mert a horizonton túl
is van másik csúcs,
hol nem számít a név,
nincsenek társasjátékok...
Ugyanahhoz a fához szaladtunk,
nem maradtunk semmiben,
csak a gyökerekkel...
Még érlelődik szavam,
lebeg a havas mezők fölött,
zöld álmodozóké a világ,
kiknek szájíze még üde,
mint harangvirág kelyhe;
elüt a szürkétől, csilingel.
Múlt ifjúságán,
emlékek hátán
szűnik a ritmus,
gyermeki hév.
Ha bárki is lennék, nem ismerem magam,
életem félelmét így viszem céltalan.
Most járom az utat, most van göröngy benne,
milyen irányt mutat a csillag felette?
Kócot túrt fürtömbe - megteremtett Isten,
lehelt belém eszmét, mindent, miben hittem...
...fésülöm a borzas tegnapot hajamból,
mindent, mit adhattam, nyújtottam magamból
Hetyke jövőd vár,
épül a légvár,
bárhova indulsz,
messze a cél.
Elfáradt már a lenyugvó égi Nap,
fénye megpihen a szürke horizont alatt,
büszke koronája csillagokkal tele,
de szabad a lelke, s dobban még szíve.
Rozsda mohón falja az erőtlen tagom,
érett, kerek alma a lenyugvó napom...
Réten átsuhanó szellők borzolta fák ölén
alszik már a tűz perzselte nyár.
Emlékeim szitáló harmatködén
még ölel egy fáradt napsugár.