Idő
Ha csak egy pillanat tört részében
Hozzád érhetnék,
Ha csak egy fuvallattal jött gondolat
Szívedben lehetnék,
Ha csak annyit mondhatnék...
Kopott síneken rohan az idő,
múltam porán hagy szürke nyomokat,
nincs megállás, cipeli sorsomat,
zakatol a vonat, vén végvivő.
Amikor fiatal
még az emlékezet, ott van mindig veled,
megtoldja csendedet.
Rendre előhívja, ami lakik benned,
felidézi a ma s tegnap történteket.
Élet
Vágtat az idő az
embereken végig, s te...
Látlak, mint égig érő suttogást,
érezlek, mint zenében a harmóniát,
már nekem nőnek az évelő virágok
tán még akkor is, ha néha hibázok
Mint kósza szellem az időben barangolva,
suhanok világok közt valóságokon át.
Létezésem az öröklétre hangolva,
s nincs élő - se holt - aki engem lát.
Egy óra tizenkettő,
Jó éjszakát, te tekergő.
Egy óra tizenhárom,
A szerelmed vágyva várom.
Mikor a buszt éppenhogy eléred,
Szinte már loholsz, s nem érted,
Miért nem vártál a következőre,
Arra ki is értél volna éppenhogy időre.
Mit mondhatnék? Üres az asztalom.
Egy hét múlva telepakolom.
Mi lesz...
hajh, mi lesz, hogyha egyszer
összeomlik ez az egész rendszer,
melyet emberiségnek nevezünk,
és ami ma még az életünk.
Zordon fedél,
s körül a puszta falak
ekhózzák a nevetést:
így üzennek a holtak.
Nem lehetek az Idő parancsnoka
Az ablak előtt állok, és nézem az estét,
az elfolyó idő börtönében ragadtam,
mint paletta sarkában a fekete festék,
elmosódtam ebben a festékáradatban.
Kertek alatt oson,
sompolyog a tavasz,
szelíden süt a nap,
de az idő ravasz.
Ég a gyertya lángja éberen,
Pár kósza gondolat suhan át az éteren,
Te és én is egyek, de vajon igazán,
Hol tört ketté minden?