Idő
Nyisd az ajtót, hogy kimenjek,
Elmenjek, hogy ne szenvedjek.
Elhinni, hogy vannak emberek,
Kik talán felemelnek, és nem leemelnek.
Random gondolatok
Én lenni, én vagyok.
Mi vagyunk. Mi vagyok?
Ki vagyok? Nagyon kivagyok.
Magamat nem találom.
Delet vagy éjfélt üt az óra,
Lassan jár a mutatója.
Tűnik a most a mulandóba,
Kulcs biggyen a zárt ajtóba`.
Rezzen a perc, de ölelném,
Imádnám, ha leülne mellém...
Szendergő holdfényben
baktatott az idő,
elillant életünk,
elveszett a jövő.
A szobában sötét van.
Összegyűrt papírlapok.
Elmúlt napok időhomályában
Maradt sóhajok.
Tudom, hogy eltűntem.
Szinte nem is látszódott kontúrom a világ festett képében.
Lekötött, hogy felejtsek,
És hogy túllépjek rajtad, hogy újra lássak némi szépséget.
Neked csak létezés,
mi másnak már az élet.
Nem érzékeled még,
egy pillantás, és véged.
Újra itt a kilencedik hónap vége,
Szomorú szeptemberi holnap éje.
Hideg van, egyre hidegebb,
Reszket a lényed, didereg.
Sok-sok év van már mögöttem,
jók és rosszak, mind megéltem.
Voltam gyenge és elhagyott,
szívem is súlytól roskadott.
Álomból pattanó rügyet
márciusi szél csókolja,
hajnal hinti gyöngy-harmatát,
s ébred a Nap ásítozva.
Rövid az élet,
hogy megtanulj élni.
Kevés az idő,
hogy megtanuld megélni
Leveszem órám, időm most megnyugszik,
Halk kattogása a csöndben elcsuklik,
Szellemem önmagába ölelkezik,
Emlékbeli bányászat következik.