Ima
Fénylő angyalszemekből vágycsillag kacsint,
apró kis kezek kulcsolják át álmaik,
Mikulást szánja ma suhanva repíti,
kiscsizmák sora az ablakokban virít.
A hit, remény, öröm és a szeretet,
a várakozásnak ez ad értelmet.
Az emberek szíve ünnepre készül,
advent fénye bennünk csodává mélyül.
Nem kötnek többé hiú ábrándok,
Utam javát már bőven leléptem,
Túl vagyok vágyotton és remélten -
Mondom ezt nektek én, a zarándok.
Édes hazánk, Kárpát-medence szívében.
Fájó, véres vihar süvít melletted.
Ínséges napok, füstfelhő remegtet,
s tengernyi bánat keseregtet.
Kőcsipkés álmok sorjáznak sorban,
alakok lapulnak az oszlopokban.
Sárkányos vízköpők meséket regélnek,
s királyok szobrai némán is beszélnek.
Halottak napjára
Vajon mit írhatnék,
Hogy fájó szívemet
Emlék ne tépje szét?
Egyedül győzni nem lehet.
Megfizettem minden percért,
mi boldogságot adhatott...
Néha úgy érzem, hitem elveszítem,
életfeladatom hogyan teljesítsem?
Érdektelenség, emésztő kételyek,
Uram segíts, könyörgésre letérdelek.
Míg élt, minden szava
halálos kardcsapás volt.
Hazaszeretete szívünkbe markol,
a nemzet örök harcosa.
Felkel a nap, majd lemegy hamar. Csak várunk.
Éjjelente a csillagok alatt hűvös beton az ágyunk.
Már tele a pocak, de még zárva a kennel,
Átutazóban jár csak felénk a legtöbb ember.
Békét
Nyissátok ki a templomokat!
Hagyjátok ott a füstölgő romokat!
Menjetek be imádkozni,
a békéért fohászkodni.
Áradj ki, Szentlélek, baj van a világon,
hiába a kristály a bodzavirágon,
néha hull a zápor, Földnek könnye benne,
sok kesergő ember végül hazamenne!
Az alkony küszöbén
átsétált már a Nap,
elfáradt a világ,
fúj a szél bizalmat.
Még ilyent, világ csodája,
templomba ment ma a sáska.
Istent dicsőíti talán?
Freskót néz a templom falán?