Ima
A kifeszített égbolt csöndes ablakán
Gondoskodó karok tárultak ki lassan...
Csillag szikrázott föl kozmosznak ruháján,
Erős kéz tartotta teremtő markában.
Szendereg a nappal, sötét a város,
Sár-ízű sikollyal ásít a Nemzet
Ott, hol a mennybolt e földdel határos,
Csak a szív látja a fénylő keresztet...
Isten útján haladva,
Szellemi törvényeket betartva,
Hitünk legyen erős szikla,
Szívünkben béke, harmónia.
Hiszek a közös szóban,
A csókban,
Hiszem a szavakat, a pillanatokat.
Hiszek a jóban, a szépben,
S hiszek a reményben.
Amit irántad érzek,
Az olyan, mint az életnek a víz
És a természet kincsei,
Mely a földön egyensúlyt teremt,
És a szívhangján üzen.
Lankad már a vén folyam dühe,
talán, mit elvett, végre visszaadja.
Égbe vágyó lelkeket mélyén elrejtve,
testüket rideg hullámsír fogva tartja.
Elvesztettelek! Elvesztettem magam!
Eltévedtem. Nem tudom, merre visz utam.
Legyen áldott a teremtő kezed,
Mely életet adott az embernek.
Legyen áldott e Föld.
Melyet teremtettél nekünk.
Elszórtad az élet magvait,
S kezünkbe adtad a reményt.
Istenem, de szép lenne a túloldalon élni,
düledező kapun túl életet remélni,
mesélni a lombkoronán minden levélnek,
hogy ne legyenek kitéve mindenféle szélnek!
Húsvét vasárnapján
üdvözlök mindenkit,
nem olvasok névsort,
nem hagyok ki senkit.
Gyermekkori hittanóra:
Jézus szava tanít jóra.
Egy-egy tövis egy-egy bűnünk,
imádkozzunk, higgyünk, küzdjünk!
Hatalmas mennydörgés
töri meg a csendet,
Uram, félelmemben
én Téged követlek.
Nézz le rám, ó, hogy is hívják,
Nagyhatalmú, kit nem nevezek.
Zúdítsd rám bűneim súlyát,
A keresztem hadd vigyem el.
Honnan jöttél Te, milyen világból?
Égető tűz izzik két szemedben,
és jóság, jó vagy minden pillanatban,
épp ez, amit vég nélkül kerestem.