Intelem
Múltunkon rágódva,
jövőnkért aggódva
mérgezzük jelenünk,
eltelik életünk.
Volt egyszer egy ember. Már nincs.
Más lett az Üveghegyen túl.
Kopaszodó fején száz tincs
százféle kérdőjele gyúl.
Indulnom kéne, de valami húz.
Maradj! Egy érzés a fülembe súg.
Szorongva készülök, érzem a bajt,
maradok mégis, mert semmi sem hajt.
A női lélek becses, finom hangszer,
bonyolultan és egyszerűen működik.
Megérteni, zablázni nem tudja a kényszer,
érzékeny szívén ezer rezdülés őrködik.
Hajolj közel, s dugd át fejedet a rácson!
Füledbe suttogom, mi történt épp veled.
Hasznos kölcsönöm, s baráti jó tanácsom
segít majd bűneid mélyen megértened.
Tán ezt a könyvet egy pap kódolta át,
s szél dobálta lapjait szerteszét.
Volt ráncokra most az éj okít, és a lét -
mint holdvilág hűs fantomja lép eléd.
Szivárványszín parkett,
Ritmus bődületes.
Zilált, kócos tincsek,
Majdhogy őrületes.
Létezem, álmodom, éldegélek csendben,
Ott vagyok egy hűvös, tiszta esőcseppben.
Kristálybuboréknak álom-szőtt közepén,
Ringatózom némán csöpp szirom rejtekén.
bújj meg a szakáll árnyékában
szorítsd a szőrös kapaszkodót
utasítsd el ki panaszkodott
mert tiszted tájékán van
Tudjuk, bennünk a gonosz.
...küzd a jó és a rossz. (?)
...bűnhődik az emberiség. (?)
Sötétség útján tévelyeg!
Az ember
Vízjégből nem lettetek,
megcáfolná az eredetet,
mindenható járta szekvenseket.
Este nyugovóra térek,
Reggel pihenten ébredek.
Munkába indulás előtt,
Ha tehetem,
Edzésbe kezdek.
Szemeidben meg nem értést látok, kételyt,
sokszor dühöt, bút, Téged mérgező mételyt.
Világra jövünk, nem tudjuk, hol s mi végre,
így érkezünk oktalan e földi létbe.
Bolyongva keresünk célt a mindenségben,
eközben lelkünk dacol és küzd a térben,
s Golgotának éljük e békétlenséget.