Jégvirág
Víz nélkül senki nem élhet,
Sem ember, sem a természet.
Olyan nagy a körforgása,
Mindig kész a változásra.
Szállong sok hópihe le,
eljött a tél ideje,
hófehér táj, imai,
pelyhei ég fiai.
Nem mozdultak a vörös jégvirágok...
Rőt keserűmbe hintót fontak a délibábok,
az alkonyi homály odavágott
a falhoz, hogy jobban lássam a törpülő, nagy, barna, nyári bérceket,
és nem mozdultak a vörös jégvirágok.
Ablaküvegen jégvirág-kotta,
dúdolgatom az ismert dallamot.
mire a reggel ébredt
ablakra szépült
csipkeruhája szélén
egy angyal
homlokát hűtve leste
ahogy az asszony
az ágyat vetette
párnára hajolt...
Virrad. Jégvirágos napfelkelte ébreszt,
Fekete-körösi gyalogséta dermeszt.
Merengés a múltba
Ülök a vonaton. Kinn havas már a táj.
A kerék zakatol, nem hozzád visz a vágy!
Lelkemben szeretet, ablakon jégvirág,
Bent meleg van, bár kinn álmodik a világ.
Ezüst párás ezüst erdő,
Ezüst hold az égre feljő.
Jó lenne tudni,
persze égő bort "etkáért"
már nem gyújtunk, s elmegyünk
a rajzhoz egy cerkáért
Szaladnak az évek, újra itt a tél,
Havas a háztető, a kémény beszél,
Hófehér paplan borítja a tájat,
Kandallónál zeneszó ébreszt vágyat.
Fagy vacogva dér didereg,
Erőfosztó szelek járnak
Búsak, kopottak, hidegek
Fejem körött, reám hálnak
Jégvirág az ablakon
gyermekkorom emléke,
Őt is csokorba szedném,
alakult a színe fehérre.
Gőzölgő kávés pohárral melegítem az átfagyott kezem,
Óriási szívet rajzolok a párás ablaküvegre.
Álmokat szőve nézem a téli világot,
Harkály kopogtat az egyik faágon.
dermesztőn hideg reggelen
gondolataim nem lelem csak bámulok túl
az ablakon s észrevétlen oson
a szürkeség szobámba
kandallóban tűz ropogása töri csak a csendet
minden reccsenése zsigereimben penget húrokat
’hogy lángnyelv emészt akácfa rönköt
sorsa már eldöntött...
Valami csoda, valami szép,
fagy-kézzel csipkét rajzol az ég,
kristálynyi álom sík üvegen,
ablakra készült virágselyem.