Jelen
Életünk ideje az égi homokórán gyorsan lepereg,
Nem tudhatjuk, lesz-e még időnk változni és változtatni!
Milyen nyomokat hagyunk magunk után?
Képzeld el,
Képzeld el a semmit!
Ez lehetett a kezdet.
A semmiből élet lett.
Csalogat a végtelen
Még
Élnem
Kellene...
A kék madár
Lesz-e vendégem?
Mi történt? Hogy fakultam így meg?
A boldogság szemem előtt lebeg,
De én csak lehunyom a szemem,
S várom, hogy lejárjon az életem.
Vonaton ülve hallgatom,
ahogy ritmusra kattog a kerék,
tűnődve nézem, önfeledten,
ahogy szalad felém a vidék.
A lelkében tél,
a szívét körülöleli a jég.
Mardossa őt a reménytelenség.
A múltja nincs többé,
mégis hajtja tovább a remény.
Mindennap kicsit emlékezem Rád.
Tavaszízű fuvallat volt a szád.
Pillangószínek voltak a percek,
mikor csillagidőtlenségbe emelt
a kezed, és éreztem, napfény-gyermek
lehetek, szabad szél-akarat idelent.
Éden II
Éjszaka van, csendes nyugalom.
Én egyedül ülök kint az éjszakában,
Fényes csillagok alatt nyugszom,
Vagy inkább ébren álmodok.
Bárcsak átmehetnék megszürkült múltamba,
időnek kapuján gyermeki koromba!
Édes súlytalanság, pillekönnyű évek.
"Felhők közt szárnyalás sohasem ér véget!"
Nézem, ahogy a fagyos aszfalton
A fotoncseppek szétgördülnek.
Nézek a jövőbe, rágódok a múlton,
S az emlékek újra életre kelnek.
Fakapu zörren, majd kattan a zára,
letűnt korok porát kavarja a szél.
Rálépek a jövő nagy színpadára,
padlója márvány, az ajtaja acél.
Álmod voltam remegő éjszakán
Sötétségben, mikor úgy vágytál rám.
Álmod voltam, arc nélküli érzés,
Fényt mutattam, ne fájjon a sötét.
És Isten már megada` a siker,
És lény már éli, öröm.
Búja hamar csendes
S váltja életöröm.
Menetelés, nem több ez éjszaka,
Időnként feldereng az éj szava,
Ki szemmel lát, az vakon megy,
Útja lesz ím, kopár hegy.