Jelen
Mindennap kicsit emlékezem Rád.
Tavaszízű fuvallat volt a szád.
Pillangószínek voltak a percek,
mikor csillagidőtlenségbe emelt
a kezed, és éreztem, napfény-gyermek
lehetek, szabad szél-akarat idelent.
Éden II
Éjszaka van, csendes nyugalom.
Én egyedül ülök kint az éjszakában,
Fényes csillagok alatt nyugszom,
Vagy inkább ébren álmodok.
Bárcsak átmehetnék megszürkült múltamba,
időnek kapuján gyermeki koromba!
Édes súlytalanság, pillekönnyű évek.
"Felhők közt szárnyalás sohasem ér véget!"
Nézem, ahogy a fagyos aszfalton
A fotoncseppek szétgördülnek.
Nézek a jövőbe, rágódok a múlton,
S az emlékek újra életre kelnek.
Fakapu zörren, majd kattan a zára,
letűnt korok porát kavarja a szél.
Rálépek a jövő nagy színpadára,
padlója márvány, az ajtaja acél.
Álmod voltam remegő éjszakán
Sötétségben, mikor úgy vágytál rám.
Álmod voltam, arc nélküli érzés,
Fényt mutattam, ne fájjon a sötét.
És Isten már megada` a siker,
És lény már éli, öröm.
Búja hamar csendes
S váltja életöröm.
Menetelés, nem több ez éjszaka,
Időnként feldereng az éj szava,
Ki szemmel lát, az vakon megy,
Útja lesz ím, kopár hegy.
Év végére várunk, új esztendő közeleg,
Jöjj velünk, Kedves, gyere és ünnepelj!
Mondd, ha megtetszik egy rózsaszál,
Letörve hervad el, holt és vázában áll?
Szeretet szeretetéről - kérdésemre - felelj.
Távolodunk, mint két égitest.
Oly régóta hanyatlunk.
Eljött az utolsó mondatunk,
Mit a tollam egy vonallal kifest.
Karácsonyra várunk, Jézuskára,
Istenünk lánglelkű kisfiára,
Aki az örök életbe mutat
Egy követendő szeretetutat.
Ingatag talaj
Minden vagyok a semmi ölén,
Valóságnak homályos köbén.
Rezeg a léc, mert rajta állok,
Megfontolva, remegve járok.
Minden lépésben benne a kudarc,
Mégsem állhatok, az élet egy harc!
Ketyeg az óra
Évek óta,
El-elhallgat hébe-hóba,
De sosem tér nyugovóra.
Elveszett a kép, a táj,
Nem találom magam már.
Múltba nézve keresem
Magamat, mégsem lelem.