Képzelet
Te jól tudod, a képzelet
szül mindig újabb verseket.
Amikor a napsugár benéz az ablakon,
árnyékok jelennek meg a falakon.
Megannyi mókás lehetőség a játékra,
ujjaiddal alakokat varázsolhatsz a falakra.
Szívem hangtalan vacog,
egy összetört kép,
képzelet, szerelem,
hagyom,
megsemmisítsen.
Tollpiheágyon
ringat az álom,
csak arra vágyom,
veled legyek.
Lelkem klasszikusain sárga lapot szorongat a remény.
Szívem hevén lobogtatja már pirosát a félelem.
A bezártság húrjain félig megfagyva csüngök - kemény -,
szabad szellemem szárnyalására testem súlyát fércelem.
Maradj! A szív, ha nem dobban, megreped,
még nem késő, hadd lobogjon életed!
Indulj el, fedezz fel új világokat:
hagyd, hogy elvigyen bárhová a vonat,
talán elbűvöl az Adria bája,
s csendben ringat Velence gondolája.
m
é
g
tisztán
emlékszem
amikor
felnéztem
eltávolodott a horizont...
azt hiszem nem tudnálak már ugyanúgy
olyan öreguras fáradt trubadúr
lettél egy lefutott színdarab után
a kezed is ráncosabb azóta tán
mégis itt kuporogsz szívkuckómban
hiányba fásultan tilalmas szótlan...
elgurult csendélet-
narancs a lebukó
nap mit elcsennének
kócos felhőlurkók
hiába rejted holt
szíveden szurok
skorpió csillag hold
alatt halálhurok...
Egyszerű, mint a faék vagy egyszeregy.
Mi maradt: csupasz lélekbőr, testmeleg,
egy fölhívni nem mert szám a kijelzőn,
meg nem írt levélre várni didergőn.
A hajnali kertben szarkák csörögnek,
akartam, hogy felejtselek, de mégsem.
Szorongást támasztok szemergő ködnek,
hiányod ketyeg, és hagyom, hogy késsen.
Megcsócsált s titkon kiköpött szóklisék
és nélküled-évek száraz törekén.
Látod, nem remegek már, hogyha belém
döbben a táblán távoli ősöd térneve.
Ujjammal rajzollak
tükrön a párába.
Szívemmel színezlek
sötét éjszakába.
Valaki, tán az ősz átsétált a kerten.
Bámészan megállt a hársfa alatt.
Mélázva tépett egy-egy levelet,
majd szórakozottan továbbhaladt.
Bíborban ragyog az est palástja,
hegytetőn táncol a napsugár,
ma árnyékos portrét fest a tájra
a szunnyadást hozó csendfutár.