Kitartás
Láttam az arcodat a távolban álmomban.
Valamit kiáltottál a semmibe ázottan.
Az eső csak esett, s ruhádba belekapott a szél,
alattad az óceán vize csapkodva partot ért.
Én tudtalak téged úgy szeretni,
hogy leomoljanak a kőfalak,
mindenséget imáimba venni,
hogy egyedül csak téged lássalak.
Gyönyörű ez a testet öltött csend,
hol cikázó gondolat nem zajong,
ám elmémbe ha szorongás szökken,
a sötétség leégett gyertyacsonk.
Szakítsd a falamat, zúzd össze lelkem, jöjj utánam,
varrd össze ajkam, tépd ki tüdőm - a csendem utáltam.
Rántsd rám az eget, töröld a nevem, vágd le a lábam,
elmászom én hasamon ihletem sivár nyomában.
Romos-mára futó borostyán-tegnapok,
csipke-szőttes álmok még bizonytalanok...
...gyalogszerrel tűnt el mérföldnyi távolság,
nyűtt munkás-szennyesét harmatcseppek mossák
Remény, remény! Te nagy bűvész,
csak állsz az élet színpadán,
hol ember gondja ködbe vész,
s biztatod azt, ki rád talál.
Jönnek, és csalódásokkal
langymeleg boldogítanak.
Elpusztítanak lelkedet
rágó, emberevő halak,
és a tömeg, mely elnyomna,
inkább taszítani vágyna...
Van, hogy leborul rád a rémisztő sötét,
látod, ahogy sűrű árnyék borul föléd...
Zuhanok nem aggódva, magam alatt állok,
rajtam nem fog ki balsors, sem egy vizesárok.
Tóba süllyedek, de kiemelkedem onnan,
nem fulladok meg életemben, bánatomban.
Egyre csak tömöm a kályhát,
Hátat fordítok a télnek,
Ne fújd el, kérlek, a lámpát! -
Sötétben remeg a lélek.
Megkopott ablakon kitekint a talány -
azúrkékre ömlik sötét, éji festék,
csillagfény sem remeg rideg mennybolt hasán,
elvonul a nyár is, költöznek a fecskék
Álmomban zaj voltál, lombok susogása,
Önmagad törvénye, lényed megnyugvása,
Min átszűrődnek tünékeny napsugarak,
Tárd ki karod, hogy újra elkaphassalak.
Tegnapot temettem,
Búcsúztam a szótól,
Ott lettél mellettem,
És jó lett a rosszból.
Nem minden élő csoda fénylik,
Ha megnyílik a csepp pillanat -
Mert nem lesz már soha a régi,
Mi az emlékekből megmaradt.
Ha mennék, ne hagyj el,
Nem elég bölcs csendjel,
Parány megélt szókincs,
Csepp szívem rőt kilincs