Kitartás
Jönnek, és csalódásokkal
langymeleg boldogítanak.
Elpusztítanak lelkedet
rágó, emberevő halak,
és a tömeg, mely elnyomna,
inkább taszítani vágyna...
Szegénysorból lett népszerű énekesnő
Picinyke házba dobott le a gólya
tó vizén ringott az álmom hajója
gondos szüleim szegénységben éltek
kevés sikerben hittek vagy reméltek.
A világ, mint kis tábla,
Színe fekete és hófehér.
Szüless bármely pontjára,
Egy négyzet mindig is tiéd.
Lánc csörren a sötétségben,
Remény röppen messzeségbe.
Üvölt a világ, sír az élet,
Felszínre bukott a valóság képe.
Van, hogy leborul rád a rémisztő sötét,
látod, ahogy sűrű árnyék borul föléd...
Egyszer valaki azt mondta,
Minden tiszteletem a tiéd,
Ám ekkor még ő sem tudta,
Mindez mire is lesz elég?
Gondok viharában
néha forgószél vagyok.
Ezernyi felleg alatt
csak szerelmed ragyog.
Kedvesem! - tudod-e mit hoz a holnap nekünk?
Semmit, vagy mindent el is veszíthetünk.
Vigyázzunk hát rá, mit együtt átélhetünk,
Te és én pontosan tudjuk, hogy nem tévedtünk.
Zuhanok nem aggódva, magam alatt állok,
rajtam nem fog ki balsors, sem egy vizesárok.
Tóba süllyedek, de kiemelkedem onnan,
nem fulladok meg életemben, bánatomban.
Apró hópihék szitálnak szememből,
majd mosolyráncba ülnek felolvadva.
Szívem feladata, hogy összerakja,
ezer mozaikot hordoz lelkemből.
Hogy mardossa szép szemem szép világát.
Megtiporja, és talán még rá is ül.
Majd, mikor teste teljesen felhevül,
Béke helyébe a jajvészt kiáltják.
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
Az időben felemelkedettek vállukon cipelik nehéz keresztjeiket, mégis
arcukon kedves mosoly, lélektükrüket nem fogta meg a mulandóság szele,
mert végeláthatatlan szemük mélyén sejtve, ott az Ők örökkön-örökké léte.
E honnak szülötte vagyok,
melynek szíve sokszor sajog.
De szólnak rabságból a dalok,
s vijjognak a szárnyaló sasok.
Egyre csak tömöm a kályhát,
Hátat fordítok a télnek,
Ne fújd el, kérlek, a lámpát! -
Sötétben remeg a lélek.