Kitartás
Száz - Centenárium
Milyen rövid és tömör,
Mögöttes értelem rég gyötör.
Leírva alig néhány betű... száz...
Belegondolva sokrétű ez a váz.
Szakadék peremén állok,
Oly rég csak rád várok,
Átölel a mély sötétség,
Nincs bennem több kétség.
Előttem egy fenséges doboz,
Kibontva ezer meg ezer darab.
Mely együtt egy óriási képet ad!
Sok kicsi alkotóelem rejlik benne,
Egy atom csak egy helyre megy be!
Egyszerű legény, gőgös király,
Merre menne, rossz irány,
Segítő kezek nyúlnak érte,
Sajnos, ezt ő sose kérte.
Remény, remény! Te nagy bűvész,
csak állsz az élet színpadán,
hol ember gondja ködbe vész,
s biztatod azt, ki rád talál.
Karodban az erő,
nálam nyerő, mert
minden ölelésed...
Volt ma egy érdekes, furcsa látomásom...
Negyven éved épp kertemben elásom.
Nem is csalás és nem is ámítás,
Kezdődik egy újabb időszámítás!
Lehettem kedves,
lehettem mosoly,
lehettem édes, csücsöri szó,
lehettem ölelés,
lehettem megadás,
lehettem már nem is én,
csakis a más,
mégsem lehettem jó!
Végy egy nagy levegőt
Vegyél egy levegőt, mélyet!
Bízz bennem, nincs mitől félned!
Tömör, lényeges sorok jönnek,
Míg szemedben nincsenek könnyek.
Köpködés és haragvás,
Egymásnak is aláás,
Önzés, ármány, csalódás,
Ilyen ez a vallomás.
Menetelés, nem több ez éjszaka,
Időnként feldereng az éj szava,
Ki szemmel lát, az vakon megy,
Útja lesz ím, kopár hegy.
Vak voltam az elején,
Már homályosan látok,
Sötétség lehúzó ereje
Végleteket rám nyom.
Távol egymástól lelkünk búsan hallgat,
odabent csak a magány, mi hangosan jajgat.
Elmúlt napok emlékei be-bevillannak szüntelen,
itt maradtam nélküled a magányban üresen.
Szürke égbolton lágy fény dereng,
Hűvös érintéstől a test megremeg,
Bús álomból ébreszt a magány,
Ma még a remény táncra hív talán.
Hegyeken, völgyeken át,
Messze innen valami vár,
Táncot jár a délibáb,
Benne is őt látom tán.