Kitartás
Nem vagyunk tökéletesek,
mégis szeretünk élni,
nem akarunk minden éjjel
mi a haláltól félni.
Nagy ez a föld, sokfelé jártam,
Igaz szívet sehol nem találtam,
Most véget ér ez a régi ösvény,
Idővel a változás, ez a törvény.
Ötven évet éltünk boldog házasságban,
nem csalódtunk eddig sohasem egymásban.
Pedig néha nagyon nehéz volt az élet,
mégis megélhettünk nagyon sok szépséget.
Ha az emberi test előtt
Hatalmas fal magasodik,
Többféleképpen iramodik.
Átugorhatja az akadályt.
De ha túl magas, egyszerűen
Megáll a gyenge tudomány...
Szívemnek oly kedves Lány
Integet felém, s kitartóan vár.
Látjuk egymást, üdvözlöm is,
Kezem magasban, szívem monoklis...
Végig tart a harc,
Megannyi kudarc,
A cél nem változik,
Csak az út kárhozik.
A kitartás csak annyi tán,
hogy megyünk Jóisten útján.
Hitet keresve a lélek után,
a süllyedő világ dágványán...
Gyönyörű ez a testet öltött csend,
hol cikázó gondolat nem zajong,
ám elmémbe ha szorongás szökken,
a sötétség leégett gyertyacsonk.
Félhomályban meg-megállva
Megremeg a kezem-lábam.
Körbenézek, eltévedtem,
Keresem utamat mindhiába.
Légy erős, kit a vihar könnyedén
odébb nem taszíthat, mint ahogy ősszel,
vad szél által a fáról letépett
levelet; - Erőtlenül elveszel!
Szakítsd a falamat, zúzd össze lelkem, jöjj utánam,
varrd össze ajkam, tépd ki tüdőm - a csendem utáltam.
Rántsd rám az eget, töröld a nevem, vágd le a lábam,
elmászom én hasamon ihletem sivár nyomában.
Mindenkinek vannak álmai,
De a legtöbbnek
Nincsenek hozzá szárnyai.
Akad pár, ki ki akar törni,
Mert nem elég, mi most van,:
Az álmot el kell érni!
Volt, már nincs. Ebben semmi rendszer.
Amit az ég neked ad, talán holnap elnyel.
És üres vagy, szíved kong, de azt mondod: kiállok.
Máskor megkérdezed magadtól: mit csinálok?
Megdermedt a toll remegő kezemben,
furcsa gondolatok kavarognak fejemben.
Írnék, de megbénít egy ismeretlen erő,
néha fontos, máskor nem számít a jövő.
Lentről jönni nem szégyen
Az élet sokszor nem válogat,
Elénk tárja sorsunkat,
Tetszik vagy sem,
A szívünk szerint egy út van!