Kitartás
Felfénylő remény, te csaló!
Nem látszik tőled a való.
A válasz láthatáron.
Kérdést várom, hátha sok van.
Ismerlek, ahogy kezembe fekszel. Odatámaszkodsz.
Láttam azt, hogy elfáradsz egyszer meg már századszor.
Egyszer mindenkinek eljön
Az idő súlyt akaszt nyakába
Lassan halmozza ahogy felnő
Mire ráeszmél annak súlyára
Élni: mily keserv,
mily fájdalmas,
súlyos kereszt.
Jönnek, és csalódásokkal
langymeleg boldogítanak.
Elpusztítanak lelkedet
rágó, emberevő halak,
és a tömeg, mely elnyomna,
inkább taszítani vágyna...
Szegénysorból lett népszerű énekesnő
Picinyke házba dobott le a gólya
tó vizén ringott az álmom hajója
gondos szüleim szegénységben éltek
kevés sikerben hittek vagy reméltek.
A világ, mint kis tábla,
Színe fekete és hófehér.
Szüless bármely pontjára,
Egy négyzet mindig is tiéd.
Lánc csörren a sötétségben,
Remény röppen messzeségbe.
Üvölt a világ, sír az élet,
Felszínre bukott a valóság képe.
Van, hogy leborul rád a rémisztő sötét,
látod, ahogy sűrű árnyék borul föléd...
Egyszer valaki azt mondta,
Minden tiszteletem a tiéd,
Ám ekkor még ő sem tudta,
Mindez mire is lesz elég?
Gondok viharában
néha forgószél vagyok.
Ezernyi felleg alatt
csak szerelmed ragyog.
Kedvesem! - tudod-e mit hoz a holnap nekünk?
Semmit, vagy mindent el is veszíthetünk.
Vigyázzunk hát rá, mit együtt átélhetünk,
Te és én pontosan tudjuk, hogy nem tévedtünk.
Zuhanok nem aggódva, magam alatt állok,
rajtam nem fog ki balsors, sem egy vizesárok.
Tóba süllyedek, de kiemelkedem onnan,
nem fulladok meg életemben, bánatomban.
Apró hópihék szitálnak szememből,
majd mosolyráncba ülnek felolvadva.
Szívem feladata, hogy összerakja,
ezer mozaikot hordoz lelkemből.