Kitartás
Sirályok köröznek fent, a magas égen,
erkélyen üldögélve a naplementét nézem.
Arcomat langymeleg szellő simogatja,
merengek a múlton, mely szívemet szorongatja.
Volt ma egy érdekes, furcsa látomásom...
Negyven éved épp kertemben elásom.
Nem is csalás és nem is ámítás,
Kezdődik egy újabb időszámítás!
Láttam az arcodat a távolban álmomban.
Valamit kiáltottál a semmibe ázottan.
Az eső csak esett, s ruhádba belekapott a szél,
alattad az óceán vize csapkodva partot ért.
Hegyeken, völgyeken át,
Messze innen valami vár,
Táncot jár a délibáb,
Benne is őt látom tán.
Süvítő szelek,
Újabb rideg reggelek.
Szól az ébresztő, felkelek veled,
Álmosan csúszik le a takaró, ébredni nem akaró.
Nehezen telnek a nyirkos, őszi napok,
fájó csontjaimmal éppen csak vánszorgok.
Mintha megállt volna az idő,
testemben még oly kevés az erő.
Hátam mögött a romos múlt,
mily szomorú ezen túl,
de csak előre.
Elhagyva őt felégettem,
s csak megyek tovább előre.
Félhomályban meg-megállva
Megremeg a kezem-lábam.
Körbenézek, eltévedtem,
Keresem utamat mindhiába.
Küszködöm a mindennapokkal,
Harcolok a tegnapokkal,
Talán majd barátom lesz megint a holnap,
Talán majd ott leszek, hogyha hozzám szólnak.
Küzdöttem én, de erőm elfogyott,
te voltál az apád, ki sírni soha nem hagyott
- mi végigcsináljuk: mondtad.
De tudtam, te is sírtál, mikor senki nem látott,
fohászt is mondtál, mikor senki nem hallott.
Áprily "ne haragudj" verse köszöntötte,
mikor először találkoztam vele...
Kellett egy kifogás, hogy megértse,
hogy csak egy csokit hozott neki kedvese.
Rejtsd el szíved, védd erős pajzzsal,
Mert a gonosz kint ólálkodik,
Lesben áll, ravasz tervet forral,
A félelmedből táplálkozik.
Velem vagy, s én veled vagyok...
Velem vagy, érzem,
Teljesen, egészen.
Pillanatban, a félszben.
Sóhajban, a szélben.
lennék plüss kezedben,
hogy kedvedre gyürkéssz,
s mint cserkész fürkészd
szememben a világot,
mit kis ráncos
fürtök
mögött
rejtegetek neked.
Kés vagyok, tompa és életlen.
De markolatom nem gyenge.
Sárga rét vagyok, kietlen.
De egy-két pipacs él bennem.