Költemény
Mindig légy becsületes, mondogatta apám,
Hogy jó szívvel feküdj le, ő ezt hagyta rám.
Még fagyos a táj, még reszket a patak,
csak a hold fénye világít az éj leple alatt,
még álmodik a remény, hogy rügy fakad az ágon,
természet és ember szívében az álom,
így múlnak a napok, hónapok, évek
az idő csak száll, és soha el nem téved.
Írok neked e csodás mesevilágról,
a bólogató aranyszín, korai őszről,
bronzszín mosolyáról, talán másról.
Írok a végtelen nevető reményről,
életről, na és az ostoba elmúlásról,
szavakba öntöm neked a májust.
Természetesen és
könnyen jön a szó,
jön, ahogy az eső,
a fagy, a hó,
a gondolat nem perzsel,
nem éget, mint a nap,
egyszerűen csak fényt
és meleget ad...
Lennék én mozdulatlan marionett,
neked fogalmazott magasztos szonett,
rejtett csendedben én volnék a lárma,
reggeli napsugár, mi körüljárna.
A szerelem főnixmadár -
sejtperzselő, halk dobbanás,
hamvainkból újjáéledt,
folyton izzó, édes parázs...
Írj, olyan egyszerű,
szíved mélyén a gondolat,
ne hagyd elrepülni az időt...
az időt s az álmodat!
"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?"
Uralkodjon a kénye-kedve,
mint aki lelkét eladta?
Lángoló valóság, árnyék,
égből érkező angyali ajándék,
vagy csak egy egyszerű szójáték?
Ó, lelkeknek ínyenc táplálék!
Haiku?
Van más verselés,
Nem is olyan túl magas,
Ez is költemény.
Hol az Ég és Föld összeér -
ott tanyázom.
Körülöttem költemény, és
minden álom.
Nem vagyok poeta natus, sem poeta ductus,
nem születtem így, s nincs is jártasságom.
De értelemnek érzem, így kell tennem,
hogy akár feltörekvően is írjak a népnek.
Kimerülten ülök elé,
négy év óta sokadszor;
computerem tűri rendem,
s rám mered a monitor.
Kevés szó, kevés betű.
Legyél mindig
egyszerű!