Költő
Halálhírt láttam
Ma reggel, vigasztaljon,
Hogy senki sem lesz
Halott? Nemcsak dalokban,
Ő is újra élni fog.
Féltő szóval kérdi dalom,
mi is ma az irodalom?
Kinek könyvét olvashatom?
Eldönti a nagyhatalom...
Költő képmása a verse,
érzései tükörképe,
színehagyott a szóvirág!
Ha egyet súg szív s józan ész,
ő szép himnuszra mindig kész.
Ó, mennyi miért és hátha
törekedett az életért,
s némult el, mikor véget ért...
A költő az éjjel verset írt,
gyöngyöző szavait
papírra vetette,
mert ő ezt úgy szerette,
és akkor hirtelen
szárnyra kelt egy szó.
Írok, az élőholt érzéseket papírra vetem,
magjaimat vetem el könyv-ültetvényeken.
Írok, hogy ami fájt egyszer tinta és papír legyen,
addig míg nem múlik, csak írok türelmesen.
Egy kókler költő szerelmes verse
Csücsöríts két szép szemeddel,
És kacsints rám nyelved hegyén,
Csábíts el, mint kolbászt a lecsó,
Szeress úgy, mint magamat én.
Levél egy fűzfapoétához
Hát tudod, amice, megárt a sok a jóból...
Terítsetek rám egy lyukas pokrócot,
Fejemre húzzatok rozsdás koronát,
És hozzátok a rút csörgősipkám is,
S szakadt papucsom is kell majd odaát.
[Petőfi Sándor nyomán]
Azt hiszed, hogy nem írnék
Zsákszámra jobb verseket?
Ám mit tegyek, ha lényem
Csak önzetlen szeretet.
Ez is csak játék! Álmaimban
várom a döntő gólt. Igen.
Egy könnyű vers, akár a labda,
megdobogtatja még szívem.
A kritikus ül hosszú méla lesben,
epéjét túráztatja lefekvés előtt,
hogy másnap se hagyja cserben.
Ágyához érve fogai közt elmormol
pár gyűlölettől fröcsögő, léha átkot,
leginkább a pokol mélyére kívánva
ezt az irtóztatón dilettáns világot.
Tovaillan - múlik minden,
ezüstbe folyt röpke tincsem,
vállam felett reppen, susog -
bíbornarancs alkony csurog
Izgága lelkekre gyémántablak tárult,
valamikor, egyszer - viaszpatakparton,
volt úgy, hogy réveteg egy papírra bámult
a költő, vagy dalolt - élet sírt a lanton
Kányádi Sándor előtt tisztelegve
ki jár a kövek tengerén
és takarja el a napot
ki az ki semmitől sem fél
mert árnyéka kővé fagyott