Könny
A sírás ma kimaradt végre,
a könnyek nem lettek nagy betűk.
Láthatatlan, nem is vettem észre,
hogy nagy-nagy kövek hulltak helyettük,
s eltűnt a szirtről keselyűnek fészke.
Édesanyám kertjében mindig volt virág,
illata édesen átölelt, elillant, ami fájt.
Nem fáztam, bőrig sohasem áztam,
Ő volt a nap, a szellő, az éltető gondoskodás.
Könny nélkül sír a csermely a fák között,
csacsogó szomjjal nem szürcsöl a madár.
Száraz sziklák lihegnek most a víz helyett,
ím szunnyadó áldás, a mohás meder-vár.
Fürkészted már éjjel az eget,
mikor lámpa fénye nem vakít?
Millió csillag ragyog neked,
nyugodt fényük valamit tanít.
Elmúlt még egy év,
Nem volt jobb a többinél.
Könny s mosoly jutott.
Meg kell bocsátani, mert gyermekem szeme kék,
s benne a könnycsepp, akár a buborék,
lehull a földre, s benne örökre megtörik a fény,
s e pillanatban oly tágas a tér,
hogy egy új esély még belefér...
Ah, de kegyetlen tud lenni
ez a csodálatos Élet.
Amikor szerelmes szavakat
búgó hangod kiáltásba téved.
Én régen úgy gondoltam,
mindenki harcol démonokkal.
Mindenkinek van sajátja,
aki meglátogatja álmába`.
A föld alatt alvó testek,
felettük a fényes lelkek
repülnek!
A lelkem sír,
de csak a mosoly látszik.
A testem ugyan még lélegzik,
de már semmi sem történik.
Az életem már nem létezik,
mert fáj érezni.
Szomorú a nyár,
hosszú útra készül,
csendben elkísérem,
ne menjen egyedül.
Törjön a szív,
essen darabokra,
karcolja lelkemre
összes vétkem.
Olyan az életem, mint egy lidércnyomás,
a gondokat nem oldja meg helyettem senki más.
Elrontott életem talán még rendbe tehetem,
de a szomorú éveket el nem feledhetem.
Természet
Múltra felépült
jövőnk: örök forrása
állandó jelen.