Könny
Üzen az ég
Ódon, öreg ház takaros
szobájába lépvén sparhelt
mellett ott ült anyám csendben,
nem szólt! De jó meleg van!
S e mondat még sokszor
elhagyta ajkam!
Temetőnek szegletében urna-liget,
Gyertyafényben szikrázik az emlékezet.
Fáj
Fakeresztek, fejfák,
ej, hát!
Jaj, mi ez megint,
mi meglegyint!
A tüzes nyár messze jár, nyoma veszett,
Sok színes levélből ősz... ágyat vetett.
Felveszi a rozsdavörös ballonját,
Illegeti fodros, rőttes szoknyáját.
Most újra közeleg
mindaz, mi fáj, hogy
ég majd sírodon az
a gyertyaláng!
én mindig kilógtam a sorból
mint az alfák közt egy skoda
eldobott mindegyik
pedig azt mondták egy csoda
csoda ez a barátság
és hazudtak hogy őszinte
hogy feljutunk a tetejére
de valójában csak a földszintre...
Az elrabolt idő
Az elrabolt időt
Visszaadnám... Néked
Talán egykor majd
Festek egy szép képet...
Kék... csillogó szemed,
szirmon... felragyogó...
egészen, mert másképp nem lehet,
teljes lényemmel vagyok, ki szeret,
éjen át s napon át, át- meg átölellek,
odakinn levelek remegnek
Ágyad szélén ülök, napok óta nézlek.
Életedről már csak kezeid mesélnek.
Rég nem beszélsz...
Csended útján elköszön a lélek.
Esik eső, s megint jön,
mindjárt itt a vízözön!
Lelke sötét, mély börtönébe zárva,
a halovány fényt, mi fent csillan reményként,
csak alulról lesve üldözi, a szabadságot várva.
Haragos, tébolyult lidérc,
ki bezárta,
kínozza s fojtja,
elemészti teljesen,
folyton csak darabjaira hullik csendesen.
Délutáni napfény
öleli a házat,
Édesanyám arcán
ráncot vet a bánat.