Könny
Lelke sötét, mély börtönébe zárva,
a halovány fényt, mi fent csillan reményként,
csak alulról lesve üldözi, a szabadságot várva.
Haragos, tébolyult lidérc,
ki bezárta,
kínozza s fojtja,
elemészti teljesen,
folyton csak darabjaira hullik csendesen.
Délutáni napfény
öleli a házat,
Édesanyám arcán
ráncot vet a bánat.
Tompult érzelmekkel létezem.
Magammal szépen, lassan végezem.
Csendben sírok a sötétben.
Nincs őrangyal mellettem.
Szívet kapott a rideg gép, teljesülvén a vágya,
de sejti már, hogy ez lőn majd legnagyobb tragédiája...
Esik eső,
jaj, már régen eseget,
ajj, sokáig voltam én a kedvesed...
Megérti-e vajon egyszer valaki,
mi dúl a zavaros lélekben,
s megpróbálja-e kibogozni
a gordiuszi csomót
ott bent?
Felfénylő remény, te csaló!
Nem látszik tőled a való.
Esik az eső,
Poros úton kopog,
Zenélnek kis zafírcseppek,
Szívünk is feldobog.
Hófehér pelyhek hullnak az égből,
apró kis csodák, virágok jégből.
December könnye angyalok szárnyán
száll le a földre, sok ember hálás.
Mindenszentek ünnepén
Mint egy porszem, amitől könnyezni kezd a szem,
Lelkemet úgy sebezted meg.
Mint egy fülsiketítő hang, melytől fáj a fej,
Hiányod nyilall szívembe.
Haikuval
Mécses világít,
gyengéden melegíti
az ősz sóhaját...
a rezzenő levéltakaró fellegében
Hullnak a levelek, tűz a Nap,
Tökéletesen telt el ez a tíz nap.
Mint zöldellésük után a fákról,
Úgy hulltam el én is ajkaidról.
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
Szárnyal, él a dal a zene útján,
nyitogat létem zegzugán, titkán,
repülök vele vakon és némán.
Varga Istvánné Kelemen Erzsébet
A meg nem született testvéremnek
Valahol sejtettem. Mindig velem voltál,
mostanra tudatosan is részemmé váltál.
Miért nem születtél meg?! Nem tudom.
Most érzem én, mennyire fáj! Nagyon!