Könny
egészen, mert másképp nem lehet,
teljes lényemmel vagyok, ki szeret,
éjen át s napon át, át- meg átölellek,
odakinn levelek remegnek
Ágyad szélén ülök, napok óta nézlek.
Életedről már csak kezeid mesélnek.
Rég nem beszélsz...
Csended útján elköszön a lélek.
Esik eső, s megint jön,
mindjárt itt a vízözön!
Lelke sötét, mély börtönébe zárva,
a halovány fényt, mi fent csillan reményként,
csak alulról lesve üldözi, a szabadságot várva.
Haragos, tébolyult lidérc,
ki bezárta,
kínozza s fojtja,
elemészti teljesen,
folyton csak darabjaira hullik csendesen.
Délutáni napfény
öleli a házat,
Édesanyám arcán
ráncot vet a bánat.
Tompult érzelmekkel létezem.
Magammal szépen, lassan végezem.
Csendben sírok a sötétben.
Nincs őrangyal mellettem.
Szívet kapott a rideg gép, teljesülvén a vágya,
de sejti már, hogy ez lőn majd legnagyobb tragédiája...
Esik eső,
jaj, már régen eseget,
ajj, sokáig voltam én a kedvesed...
Megérti-e vajon egyszer valaki,
mi dúl a zavaros lélekben,
s megpróbálja-e kibogozni
a gordiuszi csomót
ott bent?
Felfénylő remény, te csaló!
Nem látszik tőled a való.
Esik az eső,
Poros úton kopog,
Zenélnek kis zafírcseppek,
Szívünk is feldobog.
Hófehér pelyhek hullnak az égből,
apró kis csodák, virágok jégből.
December könnye angyalok szárnyán
száll le a földre, sok ember hálás.
Mindenszentek ünnepén
Mint egy porszem, amitől könnyezni kezd a szem,
Lelkemet úgy sebezted meg.
Mint egy fülsiketítő hang, melytől fáj a fej,
Hiányod nyilall szívembe.
Haikuval
Mécses világít,
gyengéden melegíti
az ősz sóhaját...