Koporsó
Emléke legjavát beadta zaciba,
otthona oly hideg - roskatag kalyiba,
lét-gargarizáló reménye - tünemény,
szusszan egy pillanat cserepes tüdején
Poros a koporsó,
nincsen benne korsó.
Mert abból a sör jó,
ez kripta-toborzó!
Szeráfi tekintete
Cifra madár.
Lélektükre éjfekete,
Sajgó sugár.
Élet-halál forog, miként az orsó,
egymást váltják bölcső-koporsó.
Ez az élet... létünk kincse,
élünk, halunk aztán semmi sincsen?
Elmentek Ők,
A tiszta igazak,
Kik odalentről
Békésen alszanak.
Alakok állják körül a nyitott koporsót,
Hogy tiszteletüket tegyék, az utolsót.
Barátok, rokonok, síró emberek,
Elviselhetetlen fájdalmak, őszinte érzelmek.
Felébredtem vaksötétben,
Meggyújtottam zseblámpám,
S megláttam, hol fekszem éppen:
Ez a hely az én kriptám.
Ha várna rám egy túlon léti élet.
Ott sem szeretnék mást, egyedül csak téged.
De ha a koporsóm lészen majd az ágyam.
Csak nézz rám vidáman.
Búval átkozott csürhe
Mint vészhozó madárraj
Szárnyalnak a temetőbe
Könnyzápor veri a lélektelen mezőt,
Ólomvirágok nyílnak koporsó előtt.
Vasrácsot csikorgat az üvöltő szél...
Kísértet vigyorog a fa tetején.
Az élők sorában, ha én nem leszek,
szórjatok szét engem, ne temessetek.
Locsoljátok hamvaim a Balatonba,
ne zárjatok egy üres fakoporsóba.
Tekerd csak, tekerd azt a lantot,
Csald elő belőle az összes bezárt hangot!