Körforgás
Mikor azt hiszed, mindent elvágtál,
Jön egy fordulat, s minden összeáll.
Akár a magasban szárnyalsz,
Vagy a földi porban lábalsz,
tudd mindig, mind, amit láthatsz,
rész az egészből... ne bánjad.
Csak vágtat a lélek és nézi az erdőt,
hol megsemmisül sok fénysugár,
így üzen a légnek, küld ezer kis szellőt,
ideje lenne menni már.
Felhők úsznak az égen,
vannak jó és pocsék pillanatok.
Néha süt a Nap,
ha beborul, ömlik az eső,
s zeng az ég.
Porszem vagyok sivatagban,
vízcsepp a tengerben,
fuvallat a pirkadatban,
könnyű sóhaj reggelben.
Lehetnék a felkelő Nap sugara,
De most inkább nyugszok.
S világítok, mint az égbolt legfényesebb csillaga.
Fáradt vagyok, egy kicsit hunyok.
Az egyetlen állandó az örök változó,
Ezért a világban minden mulandó.
Rezzen az erdő,
barna ölében
indul a szellő,
fürdik a fényben,
járja a táncát,
pezsdül az álom,
rozsdafa ágát
hullani látom!
Susogó levelek
Egymáshoz érnek,
Csendben a szellőnek
Titkokat mesélnek.
Hideg volt a ma esti takaróm,
olyan dermesztően hideg, hogy
szinte belefagytam az árulásba,
mikor ledobtam magamról.
Langyos, nyárvégi szélben
kotta nélkül ciripelt a tücsök.
Egy láng
izzott mélyen
a lelkemben,
ahogy a nyár
aranyló színekben...
mindig csak te
Sokszor engedtél el.
Hirtelen, nesztelen.
Volt, hogy ordítva,
Volt, hogy sírva.