Körforgás
Nézd, a világ feltárja a lelkét,
Tavaszi mező édes illatát,
Úszó felhők lomha, szürke terhét,
Nyári éjek ezernyi csillagát.
Hontalan holt utakon kutatok
Gyere velem barátom valamit neked mutatok
Tudom hogy előttünk rút az út...
Vedlett bőrén átfújt a hideg szél,
Reszketett a megrepedt semmi.
Fekete nyár, kék tavasz, fehér tél.
Önmagát akarta megenni.
Voltam egykor, s talán leszek
fogalom és gondolatkör,
mázsás teher, ami cipel...
Magyar Költészet Napja 2021 Pályázat
Egy egész élet
Ráncos kezében oda
az egész élet,
sír apóka, anyókám,
mi lett véled!
Igen, valahogy megtalálom, és velem van a baj
És csak a művészet az, ami hajt
Mindig ilyen leszek és voltam
Találok helyet magamnak, a saját világomban egyedül várom meg a vihart
Lehet, kicsit maradok még
Beleteszem a tűzbe, szakad a kép
Van pár dolog, amire én sem vagyok büszke
De egyedül találtam ezt az ajtót meg...
Annyi a bú s bántalom,
Annyi a ki nem mondott fájdalom,
Annyira megnehezítjük életünk,
Mindig a haláltól félünk.
Földre hulló levelek közt
vonakodva búcsúzik a nyár.
Szinekben fuldokolva fogadja el
a természet végtelen hatalmát.
Mikor azt hiszed, mindent elvágtál,
Jön egy fordulat, s minden összeáll.
Akár a magasban szárnyalsz,
Vagy a földi porban lábalsz,
tudd mindig, mind, amit láthatsz,
rész az egészből... ne bánjad.
Csak vágtat a lélek és nézi az erdőt,
hol megsemmisül sok fénysugár,
így üzen a légnek, küld ezer kis szellőt,
ideje lenne menni már.
Felhők úsznak az égen,
vannak jó és pocsék pillanatok.
Néha süt a Nap,
ha beborul, ömlik az eső,
s zeng az ég.
Porszem vagyok sivatagban,
vízcsepp a tengerben,
fuvallat a pirkadatban,
könnyű sóhaj reggelben.
Lehetnék a felkelő Nap sugara,
De most inkább nyugszok.
S világítok, mint az égbolt legfényesebb csillaga.
Fáradt vagyok, egy kicsit hunyok.