Körforgás
Igen, valahogy megtalálom, és velem van a baj
És csak a művészet az, ami hajt
Mindig ilyen leszek és voltam
Találok helyet magamnak, a saját világomban egyedül várom meg a vihart
Lehet, kicsit maradok még
Beleteszem a tűzbe, szakad a kép
Van pár dolog, amire én sem vagyok büszke
De egyedül találtam ezt az ajtót meg...
Annyi a bú s bántalom,
Annyi a ki nem mondott fájdalom,
Annyira megnehezítjük életünk,
Mindig a haláltól félünk.
Földre hulló levelek közt
vonakodva búcsúzik a nyár.
Szinekben fuldokolva fogadja el
a természet végtelen hatalmát.
Mikor azt hiszed, mindent elvágtál,
Jön egy fordulat, s minden összeáll.
Akár a magasban szárnyalsz,
Vagy a földi porban lábalsz,
tudd mindig, mind, amit láthatsz,
rész az egészből... ne bánjad.
Csak vágtat a lélek és nézi az erdőt,
hol megsemmisül sok fénysugár,
így üzen a légnek, küld ezer kis szellőt,
ideje lenne menni már.
Felhők úsznak az égen,
vannak jó és pocsék pillanatok.
Néha süt a Nap,
ha beborul, ömlik az eső,
s zeng az ég.
Porszem vagyok sivatagban,
vízcsepp a tengerben,
fuvallat a pirkadatban,
könnyű sóhaj reggelben.
Lehetnék a felkelő Nap sugara,
De most inkább nyugszok.
S világítok, mint az égbolt legfényesebb csillaga.
Fáradt vagyok, egy kicsit hunyok.
Az egyetlen állandó az örök változó,
Ezért a világban minden mulandó.
Rezzen az erdő,
barna ölében
indul a szellő,
fürdik a fényben,
járja a táncát,
pezsdül az álom,
rozsdafa ágát
hullani látom!
Susogó levelek
Egymáshoz érnek,
Csendben a szellőnek
Titkokat mesélnek.
Hideg volt a ma esti takaróm,
olyan dermesztően hideg, hogy
szinte belefagytam az árulásba,
mikor ledobtam magamról.