Közöny
Eljátszom a nagy közömböst,
Hagylak futni parttalan,
Nem szomorgok, nem búsolgok,
Színészbecsszó: gondtalan.
Hallod? Nem bomlik a durva zsivaj,
s nem hallatszik ide rigóricsaj.
Nyüzsög a város, lót-fut mindenki,
nem néz mosollyal egymásra senki.
Úgy szeress engem hogy soha ne fájjon
ha két szemed rám szegezi tekintetét
együtt sétálunk majd ezen az őszi tájon
a természet színesre festi a fák levelét.
Közénk férkőzött idegen
Csendben emelt egy falat.
Fülünk ólommal öntötte,
Szemellenzője ránk ragadt.
Mélységes, fekete ború,
mely országunk felett tornyosul.
Régóta már csak sötét felleg borítja,
cinkos közönybe fulladva, mást nyomorítva.
Nincs már idő, akarás, se óhaj,
hogy megértessem, hogy elmondjam,
miért oly nehéz a tényt elfogadni,
hogy utadra kell téged bocsájtani.
Megy a vonat Budapestre,
sok száz ember zötyörög.
Sok száz ember telefonján
befordulva pötyörög.
Barázdát szánt arcomra a közöny,
üresség marja mélyre ráncaim.
Gépiesen iszom meg a söröm,
lecsorgó habját bámulom, amin
egy újabb magányos nap ér véget.
A bárpult tükrében látszik a hold,
foltja helyébe képzellek téged...
Egyfolytában részeg. Nem csinál az semmit,
Csak dohányzik és iszik. Bámul a pofádba.
Képes a bisztróban maradékot lesni
Tányérodon, még ha ötödször dobják is ki.
Egy haldokló kiskutya emlékére
Alig születtem s már megyek,
hogy mennyben angyallá legyek.
Vagyok a költészet kivert kutyája,
Ki hiába vonyít, vagy morogva küzd,
Kinek hasztalanul csahol pofája,
Fenn kutyába sem veszik, csak a tetűk.
Nincs erőd Boldognak lenni ma, holnap meg
Egész más a program. Te fakó vagy mindig,
És lényed is csak könnyes emlékként libben
Az utcá(n)knak nyomorán... Még divat hinni...
Szétporlik egy csillag a bakelit égen,
angyallábnyomokat szikrákkal behint.
Szunnyad még a többi felhők rejtekében,
ványadt hold sarlóján álmos este ring.