Láng
Hamuvá égek
egy őszi hajnalon.
Megperzselt szívem
örökre mardos.
Lelki szememmel figyelek, s csak szívemmel hallgatok,
Közös húron pendülnek lángnyelvvel dúdolt dallamok.
Négy gyertya, négy hét.
Vasárnaponként egy-egy ég.
Hol pislákol, hol pedig gerjed.
Szívünkben szeretet terjed.
Este, mikor a gyertyák csendben égnek,
lelkünk lágy húrjai másokért zenélnek.
Tárd ki hát a szíved, és nyiss a mának,
és ne adj esélyt most az elmúlásnak.
hat igazgyöngy
nagyanyám
kék kötényében
mindig akadt pár morzsa
és jó szó... nekem
végtelen óceán a bánat,
ám tenyérnyi helyen elfér...
összehajtogattam vagy százat,
mégsem volt igazán enyém...
Fogy a levegőm, ma
egész nap fuldoklok,
feszít és lehúz -
nincs ellenszer...
Neked - Halottak napjára
nem kéne ezt így.
te ezt nem akarnád.
tudom, az életet
mennyire szeretted.
Forgott a hű föld,
S én egy helyben
- Mozdulatlanul -
Megteremtettem
Magam örökzöld
Világát.
Vörösbort kortyolok
Életdíszes serlegből,
Vágycseppeket csókolok...
Megfakult szerelemgyertyámon
Csonkig leégett a bizalomkanóc,
Vi(g)aszkönnyem ma még forró:
Izzik lelkemben a reményzsinór.