Lélek
Tévelygésem
Az agy és a szív húrjain is ez zenél,
mégis összezavarodik, ki lélekről beszél...
Hallom a kacsákat, a tücsköket, a baglyokat,
és az éjszaka megelevenedik.
Látom a csillogó Tejutat,
és az Égbolt élettel megtelik.
Az emberi Lélek
Törékeny.
Gondoskodást érdemel, és
Szeretetet.
A lélek biztosíték bennünk
Örök halhatatlanságra.
A test csak porhüvely, ahogyan
Magasra törő sas kalitkája.
Ha nem nézek az égre,
Olyan szürke minden.
Az anyag börtönében
Nehéz fényben hinnem.
Álmomban arra ébredtem,
A világ eltűnt teljesen.
Csendesen zuhantam
A semmiben,
Csak annyit éreztem,
Hogy létezem.
Ötven év felett is
lehet szép az élet,
őszi virágzásban
szomjazik a lélek.
Ma megpihen bennem a vágy,
s elcsendesül a gondolat,
halkan dobog a szív,
nem zakatol úgy, mint egy gyorsvonat.
Magasabb szféra lakói,
Lélek fényének őrzői.
Küldetéssel születnek le
Anyagi síkú Földünkre.
Szeretsz-e, mondd?
Tudsz-e lépni akkor is felém,
hogyha látod, a szakadék peremén állok?
Folytatod-e az utat, amikor lángba
borul körülöttem a világ?
- Te mit szólnál,
ha rád önteném élhetetlen keservemet?
Ha szívbéli, nagy nyomoromról
írnám csak a versemet?
Aki megszületik,
vállalja a halált is.
Mégis, mi ez a rettegés,
ami mindig utolér?
Forr a szív a rideg éjben,
Az igaz a szélben meg nem rezzen!
Áll, csak áll tettre készen!
Ha nem ismersz sötétet,
Látod-e a fényt?
Ha nem tör meg az élet,
Ismersz-e reményt?