Lélek
A bortól mindig sírok egyedül,
Bennem egy felhő, mi hegedül.
Halálra fagyok a melegben,
Ha nem lehetek ölelő kezekben.
Ó, nagy óceán,
Hullámod hátán
Szelt a Titanic,
Ám első útján
Félve tört félbe.
Jó,
kegyes,
irgalmas,
megbocsájtó
Jézus Krisztusunk.
Csendes víztükör,
Milyen selymes.
A sors oly kegyelmes.
Csak nekem külön
Ha az árnyak hosszabbodnak délután,
lassul a madarak röpte is ám.
De ne félj, nem esnek ők le az égről,
a jó Isten nézi őket féltőn.
Adott légköri sajátosságok között
valamikor, régen a lelkem a testembe költözött,
azóta együtt élünk mi egymagunk kettesben,
földi létünk így telik e furcsa kivitelben.
Rövid az élet,
hogy megtanulj élni.
Kevés az idő,
hogy megtanuld megélni
Miféle állat lehet a lélek?
Tudtátok, de mind elfeledtétek.
Egy nap felszínen, az est alatta.
Szárnycsapásokkal égbe szaladna.
Néha koporsójára maga ás,
másnapra önmaga a haladás.
Azt hiszem, én már értem,
hogyan gyógyul a lélek,
növekedünk, fejlődünk,
s lassan pereg az élet.
Valaki fejtse meg,
ki lakik bennem?
Tisztán én vagyok az ördög,
máskor maga az isten.
Valamikor rég
(Persze csak emberi mércével)
volt, aki azt hitte,
mindent elérhet erővel.
Azt hittem, végre megtaláltalak.
Te vagy az a régóta várt alak.
Az, ki szívemet örömmel tölti el,
aki lelkembe életet lehel.
Amikor leélted
az életed felét,
úgy gondolod, érted
az élet értelmét.
Álmaim tolvaja,
Elloptad legszebb álmomat.
Távol vitted tőlem,
S mégis itt hagytad nekem.