Lélek
Már megint egyedül vagyok,
Úgy érzem, összeroskadok,
Nem engedhetem meg magamnak, hogy sírjak,
Hisz mások sokkal nagyobb harcot vívnak.
Volt idő, mikor még hittem benne,
azt gondoltam, mindenen túltenne.
Most már nem hiszek, csupán elélek,
élek és égek, sorvadó lélek.
Mindennap tükörbe néz az ember,
S látom az ősznek gyorsuló lépteit,
Belátom, minden elmúlik egyszer,
De sulykolom a szép élet érveit.
1. Szívemben a harmatcsepp
óceánként tűnik fel.
Elrabolja lelkemet
és börtönbe űzi a testemet.
Ködfolt, homály, sötét itt minden.
Orrodig nem látsz, füled rebben
a hangra, de a szó idegen.
Harcosnak születtem... ellenem
Egy oly búskomoran várt napon.
Így esett, hogy Szellememet, ezt
A vörösben tündöklőt kapom.
Vasszekrények magaslanak vaságyak előtt.
Vasszagú szél fúj a vasrácsok felől.
Vasajtó csukódik, tűri a vasakarat.
Vastüdő lélegzik, a vasmellkas alatt.
Kiment a pusztába a Lélek,
Nem tudott olyan messze menni,
Hogy vétkei ne kísérték volna útját,
Kiment a pusztába a Lélek,
De csak magányra talált
Félhomályban elmerengve
tollat veszek a kezembe.
Képzeletem szárnyalását
szürke magányba temetve.
Vándor, ki magad is a magánnyal cimborálsz,
és tudva hiszed, hogy nincs remény, hogy fáj.
Hidd el, a magány lehet szép,
ha a szépre épül a gondolat,
a keserv elfogy, elmarad,
és megtisztul a ködös lét!
Éltető szeretet: bárkitől is kapjam,
betegséget gyógyít, biztat, hogy elhagyjam.
Ha úgy érzed, hogy senki sem szeret...
Ha úgy érzed, hogy senki sem szeret,
én itt vagyok, itt vagyok Veled.
Együtt zord bérceken, sík sávokon át,
a vágyhoz kötöttség szűk, rácsos halmazán.
Hófehér a lelked,
és oly magasan száll
tisztakék égbolton
egy aprócska madár -
gyöngyházfényű tollán
a szabadság öröm,
hogy vegyem kezembe,
talán összetöröm...
Édesanyánk szíve
csupa-csoda kincs,
közepén a gyermek,
kinek párja nincs...