Lélek
Lelkemen foltokat hagy a Pokol füstje,
Bár én már nem férek be a nagy üstbe.
Sokan voltak előttem a sorban,
Én csak vártam, nem tolakodtam.
A fejlődést természet
Törvénye vezeti,
A születés és halál,
Újraszületés által.
Amikor sokszor látod meg,
hogy könnyes a szemem,
hiszen túl sok mindent érzek,
lelkemben már nem fér el
ennyi erőteljes érzelem,
ott jön ki a többlet, s ott
kiárad a maga tükrében.
Olyan jó volt ifjúként hinni a jóban!
Inni szent igékből, bízni a szóban.
Embert barátként szeretni és élni.
Nem reád uszított, kitalálttól félni.
Hajtsd ide ölembe kis fejed,
Hadd fogjam ölelő két kezed.
Emléked időtlen, édesapám,
boldogan repülök feléd
a képzelet álomszárnyán.
Csalogat a végtelenség,
keresem az idő értelmét,
lényegét a múló perceknek...
Ki tudja, mit jelent
a mélyből kiáltani?
Kiáltani segítségért!
Amikor a pokol tüzében
ég a lélek,
vagy az élet rohanó
végzete sodorja!
Rabságából szabadul
a boldogult lélek,
mielőtt a dermedt test
sír foglya lesz végleg.
Hullanak rám a hűs esőcseppek,
Arcomon könnyel elkeverednek,
Hideg szél fúj, de már nem is érzem,
Így van ez, ha oly nehéz a szívem,
Kavarog benne a múlt és jelen,
Jövőmet szabadon elképzelem,
Lelkemben több érzelem háborog,
Néha összecsapnak a hullámok...
Egy égésnyom a szívemen,
mert megnyomorítottad a lelkemet.
Örvénybe taszítottad a testemet,
a kiutat már nem is lelem.
Ó, úgy lennék magam, dúdolnám
Halk, színtelen magányomat.
Lennék a csend, hangtalanul
Széthintve szivárványos álmomat.
Tört szárnyakkal is botladozva,
Útjára indulva beteg madár,
Úttalan utakon keresve
Félném hívó reménysugárt...
Fizikai test épségére,
Egészségére vigyázni kell.
Mindent lehet, de csak mértékkel,
A szándékos kockáztatásnak
Nyomokat hagytál a homokban,
Szívembe zártalak titokban,
Követem álmaim,
Hozzád sodort a hullám,
Türkizen morajlik,
Titkokat súg nekem az óceán.
A lelkünk templomának
tárjuk ki ajtaját!
Nincsen az kulcsra zárva,
mindenkit bebocsát.