Lélek
Vihogva közelít egy ember,
hajában lobog a hallgatás.
Épp szánalom kúszik a szemébe,
a vihogásban már nincs maradás.
Húsvét hajnalára
örömmel ébredjünk,
múljon a sötétséggel
emésztő félelmünk.
Mintha mindenki keresztje
az én vállamat nyomná,
úgy érzem, nem vagyok már
én a sors kegyeltje.
Elfáradtam, néha már nem vagyok
létemben sem élő, sem holt
Jelenemben sem múlt, sem jövő,
csak a pillanat mi valamelyest éltető...
Lásd meg a csodát a mindennapokban,
halld meg a szívem, ahogyan dobban,
szememben lásd magad, a tükröd vagyok,
arcom nézd, hogy lehulljanak az álarcok.
Csodálom, ahogy lelkemhez beszélsz,
Én a láng vagyok, Te a józan ész.
Tomboló tűz, mi gyúlt bennem feléd,
Szívem tenném most egészben eléd.
Oszlik a felhő lelkem egén,
Kékülőben kisüt a nap,
Napsugarak melengetvén
Sebes, hideg két szárnyamat.
Ha nem vagy velem,
gyermekké változom.
Nem találom a helyem,
s a perceket számolom.
S ahol van...
A szemek ragyogó mosolyában,
egy lélegzetvétel szünetében,
egy Isteni sugallatban,
egy szívdobbanásban,
a csend morajában,
az erő forrásában.
Magam vagyok legbelül
A lelkemmel egyedül
Féltve őrzött titkokkal
Elfeledett álmokkal
és körbe-körbe
mint dögöm ütemén zizzent légy
keringek vágyaim émelyítő körén
spannolt rostjaimba sodort izomhúzódás
az vagyok
csak egy retinámon kínlódó doppler-hatás
belezsúfolva naplementém
vörösbe tolódik...
Valami különös zene éled,
a lelkemben szólnak dallamok,
minden öröm és fájdalom
itt vonaglik a vállamon.
Csak egyszer éljem meg még itt,
Mert nem készülök menni,
Érezzek még biztatást,
Hogy változhat itt bármi.
A Hold fényének ezüst csillogása
álomba ringatja fáradt testem.
Még félálomban eszmélek, lelkem
hófehér gyertyák fénylő lobogása.
Magadban hordod
utad, törvényed,
hol sem szél, sem
vihar nem rendít meg.