Lélek
Nem tudta elmondani lelke fájdalmát,
mindazt, mi olyan mélyen bánthat egy apát.
Mélybarna szemében láttam a szeretetét,
csillogása fejezte ki annak mélységét.
Van egy vár,
a szívedben áll,
benne a fehér galamb száll.
Kutakat tisztítani kell,
azt mindig, folyton húzni, mert
nem jó, ha mindent szenny lep el,
ha nem buzog a hűs meder
A lelkem sír,
de csak a mosoly látszik.
A testem ugyan még lélegzik,
de már semmi sem történik.
Az életem már nem létezik,
mert fáj érezni.
Tudom, egyszer tényleg elmész majd,
És soha többé nem térsz vissza.
Mit tehetek én akkor, hogy halld,
Mikor a lelkem lelked hívja?
A maholnap hajnalának hovatován
Talán egyszer még él, talán sosem lesz de.
Lehet, nem kurtít dobbanást a szívembe be.
Őskövületem dallamán ma péntekként vacog
a lakatlan szegletén reménybe fúlt vagyok.
Minek a szavak,
Ha a lelkekhez el nem...
Szárnyal a lélek
fényalagútba`,
testtelen élet,
véges az útja.
Talán már minden szót elmondtam,
Tudom, mégis kevés, ezért verseket olvasok,
Hogy ne ismételgessem magam,
Megnézem, hogy csinálták ezt a nagyok.
Kerestem Istent itt a földön és fent az égben,
forró nyárban, nagy fák hűvösében,
ősszel, mikor a lombok mind lehulltak,
télen hóban, hol életek aludtak,
tavasszal nyíló virágkehelyben,
de nem volt sehol sem az Isten.
Mert vannak olyan gyarló lelkek,
Kik, ha benned örömre lelnek,
Kitalálnak nagy gonoszságot,
Így okozva neked bánatot!
Nem akarok remete lenni!
Így élve eltemetve élni.
Úgy vágyok a szóra, a nőre,
Ahogy mondom, mindkettőre.
Vigyázz a fára, hogy ne száradjon el,
figyeld a létet, minden nap felel,
törj utat mindig, szó ha megfogan,
akkor élhetsz majd ismét boldogan!