Lélek
Hátamon fekszem, szemem csukva,
Magamba mélyedve készülök az útra.
Zene indul, felveszem az ütemet,
Légzésem oly szapora, hogy az már rettenet.
Lélektalálkozás
Megtaláltál, és Én megtaláltalak,
elégtünk ketten egyetlen perc alatt.
Röpke kapcsolat, mennyország és pokol,
lélektalálkozás, mely mindent rombol.
Szerelmünk ritmusára
rándul össze a testem,
ringatod önfeledten.
Magányos kis csillag bolyong az égen,
egyre keresi boldogsága útját.
Merre menjen, hogy végre célba érjen?
Nem tudja még, mi feledtetné búját.
mennyekbe pokolba
gyengéden mostoha
ámítás szerelem
kegyetlen kegyelem
akárhol alkalom
soha több akarom
szétfoszló remények
jönne már elkésett...
Zafír zajban fürdő lelkek
szalmaszálon megpihennek,
felvágynak a Jóistenhez,
Ő majd segít minden egynek
letenni a mázsás terhet...
Te rám, s én rád néztem,
Megszűnt a világ egészen.
Zene szólt halkan, csendesen,
Magamat magad mellé rendelem.
Anyák napján virágcsokrot veszek.
A Szováti temetőbe megyek.
Leteszem az Anyám sírkövére,
itt nyugszik már ő huszonnégy éve.
Hullik a könny, jön magától.
Szivárványcsepp szem sarkából,
érzelemnek forró jele
arcomon folyik lefele.
Jönnek, és csalódásokkal
langymeleg boldogítanak.
Elpusztítanak lelkedet
rágó, emberevő halak,
és a tömeg, mely elnyomna,
inkább taszítani vágyna...
A költő embernek csapongó a lelke,
pattogó rímek közt születik meg verse.
Lánglelke örökké lerázza láncait,
mindennap kergeti feltörő vágyait.
Nem szeretem a húsvétot, nem volt szerelmem soha!
Bekötözött sertés jajszón hűlt, kegyetlen sors - milyen mostoha!
Feszülős ing, szűk zakó - a nyakkendő is fojtogat.
Szemet maró, olcsó szagok feszítik keresztre kínomat.
Az álmok, vágyak tovaszállnak,
Emléket hagynak a pusztuló világnak.
Miért válik ismét minden köddé?
- Mert, mi emberi, nem lehet örökké!