Lélek
Hogy ki vagyok én?
Talán csak egy skizofrén.
Nem tudom tökéletesen,
ám két lélek lakik testemben.
Van az a tér és idő, ahol már nincs több szó,
csak kiszáradó vizekben süllyedő hajó.
Rád vár a múló idő, a perceket szedő,
betakar a tenger, mint sötétlő szemfedő.
Sikolts, lélek, ne fojtson meg torkodon a szó,
nem vagy a földünkön más, csak egy átutazó.
Meghall a világ, hangod dörren a sötétben,
kuporodj le kicsit az éjszaka ölében.
Öledbe, ha bújok... lesütöm szemem,
mint holdezüst selymén nyújtózó csillagok,
mézédes illatok, képek úsznak velem -
az éj méla csendje Tejúton andalog...
Robogok a mélybe,
nem láthat meg senki sem.
Egyedül a világ ellen,
most már mindent értek.
Kértem
Édes, fekete méreg járja át a lelkem,
kértem.
Kezdetben csábító ábránd volt csupán,
elhessegettem.
Lelked épp kötélen egyensúlyozik
a téboly felett,
s közben az élet cibálja...
Minden csepp egy emlék,
jelentése szemen fénylik,
lelken, szíven fut végig,
bennük sok vendég.
A betegség ott
Támad, hol gyengének hisz,
A testben, véli,
Hiába kész a lélek...
Lelkem és szívem szorítja valami,
Fuldoklok,
Szavakká képtelenség formálni,
Mi bent dúl reménytelen.
Összességem
Benned a lényeg a sok, apró részlet.
A kéz kezet talál,
A szív szívre talál,
A szeretet szeretetre,
A fény fénylő életre
A pelyhét dobja fehérlő kertben a nyárfa,
nem tudni, mi jöhet még kerek e világra.
Az életünk fája alatt harsog a balta,
a rozsdás éveinket is szerteszabdalta.
Kevés egy óra, az ember elégedetlen,
nem elég a hatvan perc az ál-szeretetben...
Miért gondolkodik mindenki hatvanegyben?
Szeretek minden lélegzetvételt, életed sok apró,
puha-meleg jelét, ahogy kisiklik mellkasodból
a levegő, és reszketve szájon csókol a pára.
Algoritmus a szívem, egy integrált áramkör,
amit sosem érthetsz meg, ha nem érzékelsz belém.
Lelkemen dezoxiribonukleinsavat old és tör
a kovalens kötés ízű képekbe szőtt remény.