Magány
Fakuló, pókhálós emlékek
s hangulat-érzelmek vad harca,
átölel az emésztő magány,
némán ringat a sötét éjszaka.
Sose fájjon a szíved, rossz se legyen kedved,
Van, ki gondolatban mindig ott van melletted...
Sose fájjon a szíved, rossz se legyen kedved.
Tényleg érdekel, hogy jól vagyok-e,
vagy csak illemből kérded?
Érdekel, ha megbántasz,
vagy csak nem akarod, hogy "kiakadjak".
Érdekellek egyáltalán,
vagy csak azért vagy velem, mert nem találtál jobbat.
hol rejti a szépet a takarás?
tovahalnak: patakpart, völgyeink,
s a vizünk jussa is az apadás.
ki vagy elhaltak-e a tölgyeink
Írok, amíg írni tudok,
Bár nincs, akit érdekelne...
Útra kelek, elindulok
Túlvilági édenkertbe.
Fáradt őz sétál sötét rengetegben,
Nyomasztó árnyak tengerében,
Baljós gondolatok osonnak szerte,
A valóság mind így jön szembe.
Szeretnék valakit szeretni,
S nem a szerelembe szerelmes lenni,
Elmenni messzire, s álmodni,
Egy más világban valakit szeretni.
Torkomban érzem a lelkem,
Gombócot formál bennem.
Utálom magam! Mit tettem?
Örökké koldus maradok,
engedd, hogy az legyek.
Látod, nincs semmim sem,
amit kellene féltenem.
Néha az álmom olyan zúzmarás,
Hideg, kék ködbe bújó látomás.
Mintha rám fagyna a volt és jelen:
Körbenézek, de senki sincs velem.
Omladozó vályog-falon
Évtizedek könnye csorog.
Valamikor e házikó
A boldogság tanyája volt.
Magányos percek telnek el, mialatt a naplementét várom,
Hogy megoszthassam veled, az túlmutat puszta vágyon.
Hisz miként beszéljem el azt, midőn szétnézek e tájon?
Hogy az egész pillanatból csupán a te hiányod fájom.
Kihűlt tea az asztalon,
Százezer felmerült kérdés,
Boszporuszt okádott az est,
Szorost, melyen áthágni nem könnyed,
Szorost, melyen a kihűlt tea közönye épült.
Hiába nézem, némán elrohan,
semmivé válik a suta remény,
és én még mindig nem tudom, hogyan
érhet majd véget unalmas mesém.
Éjszaka van februárban,
A fejem mélyen párnáimban,
Szívverés ritmusát hallgatom,
Persze, nem a tiédet,
Ez az én sajátom...