Magány
Szél pengeti már az ősz húrjait,
Nyújtózik lomhán, gyengéden a táj,
Nyúló árnyék takarja bájait,
Nyitná még bágyadt pilláit a nyár.
Hideg volt a ma esti takaróm,
olyan dermesztően hideg, hogy
szinte belefagytam az árulásba,
mikor ledobtam magamról.
Miért akarom, hogy megértsenek engem?
Miért olyan fontos ez énnékem?
Vajon sír-e a lelketlen?
Vajon hagyná, hogy szenvedjen?
Ugyan hogy állsz a sírással?
Egyszer talán eljön az idő,
Mire már a szerelem is eljő,
Meglátogat nagy búsan,
Hisz engem nem talált, míg élő voltam
Mit gondolsz most rólam?
Érdekel, hisz nemrég voltam...
Hiányzol, vajon mi lehet veled?
Egymással voltunk egy egész telet!
Te is gondolsz néha vajon rám?
Vagy emlékemet elfújta egy hurrikán?
Fáradt fűz ölel magányosan,
Szél sem suttog magában,
Halk fészkelődés, apró rezzenés,
Nádas közt kis neszelés.
Ismét egyedül ér engem az alkony,
a múzsa szól hozzám kedves hangon.
A tollam készen, csak parancsra vár,
az idő most nem számít, az óra áll.
Mert hulló könnyeid, mi miattam
e megfáradt, vén tölgyet öntözik.
Majd vigaszként, lásd, tavasszal neked
hálából sok friss virág rügyezik.
Én költő nem vagyok, és dadognak
számban a szavak, a mondatok,
amit súg az Élet, amit érzek,
amit álmodik a lélek, csak arról írhatok!
Jöttél s
elsuhantál.
Semmiből tűntél elő,
reményt ébresztettél,
értelmet adtál egy szürke létnek...
Kalitkában ketten éltünk,
Szabadsággal telt kilétünk.
Már mindenünk megadatott,
Mégis pokolra kárhoztatott...
A magány nekem
Sok ezer éves átok,
Lelkemnek igaz
Társat nem találok, hol
A fél, mely velem egész.
Elengedlek, Múltam...
- De mi van, ha mégis visszatérsz?
Mert visszatérsz!
Megtapasztaltattad velem a jót és rosszat,
- De neked ez úgysem elég!