Magány
Hangterem és társa,
a zongora.
Letakart fedő alatt
fogsora.
Gyönyörű színpompába borult a természet,
bőségtál terül boldogan a földeken.
Egy víg madárijesztő nézi csorgó nyállal,
amíg e jólétet magamhoz ölelem.
Üres az álmom, fénytelen,
Csak egy hang suttog a közelben.
Üres az ágyam, hangtalan,
Felette lebegek magamban.
Talán nem is létezett, talán nem is látta senki,
Ha eltűnt volna, talán nem is vette volna észre senki.
Nem tudom, mi volt a neve, ki tudja, hogyan nézett ki,
Nem emlékszem a hangjára, vagy arra, nő volt-e, vagy férfi.
Hiszek a sorsunkban
Minden pillanatban.
Te vagy az egyetlen,
Akit úgy szerettem.
Az elvesztett hírnév és az elvesztett barátok
A történet úgy kezdődött:
én voltam a központban.
Mindenki engem tisztelt,
a kiskirály sem élt jobban.
A Központtal való viszony évtizedes története
(2010)
Régen, mikor a világ
énkörülöttem forgott,
hozták is a svédasztalt,
mikor a gyomrom korgott.
Szelek söprik az utcát tisztára,
megáll egy szív
a lehetetlenség kapujában.
Egy érző, féltő szív,
mely hűn szeretve dobogott,
elhagyatva, magányosan
az utcán kóborolt.
Egy meseszép, veled töltött nap után
egyedül indulok haza, kísér a magány.
Beborul az ég is, mintha tudná,
sötét felhőkbe burkolja magát.
Csendes eső áztatja arcom,
Komor falak közt lépkedek,
Néma sóhajok ülnek vállamon,
Az idő most csak lassan pereg.
Szél
Dúdol,
E dallam
Oly ismerős.
Eltűnt ifjúság...
Te talán azt hiszed, hogy
elég évente csak egy nap?
Te talán azt hiszed, ő
egy tárgy, mit olykor félreraksz?