Magány
Magányos vonat visz tova,
Útja sem volt jó soha,
Célja is csak mostoha,
Így marad meg egymaga.
Elveszett lelkek
lépdesnek a járdán,
szárnyalnak lustán
tompa szellő szárnyán.
Ízléstelen ólajtón fehér, leértékelt kilincs.
A bejáratnál ébren álmodó macska ült.
Falra hányt végzetek csorognak lefelé,
Homályba fojtott ágy melletti kérdések.
Fekete halál hűvös szele fúj,
Elmúlik a régi s jön valami új.
Tegnap
felhők felett egy arasszal
találkoztam önmagammal,
mosolyogtam színarannyal.
Elmentél. De tudom, hogy mindig
visszatalálsz hozzám.
Bár boldognak tűnök, de te nem látod,
ahogy széttép mindennap a magány.
Akartalak, de meg nem kaptalak...
Békén téged én sosem hagytalak.
Hosszú ideig tetszelegtél előttem,
Szemembe mondtad, mindig bejöttem.
Büszke nő vagyok és anya,
van, mikor az ördög maga,
olykor magányosan élek,
néha a szerelem éget.
Vakkant egyet-kettőt,
épp ugat egy holdat,
vagy talán egy felhőt,
tán a csillagokat.
Könnyű csipkék holdfényes éjt takarnak,
csendes a környék, mélyen hallgatag,
magány könyököl egy oszlop szélére,
lámpaláng suttog gyengéd szavakat.
Talán ma áldás száll az egész világra.
Megváltó sem jön el este majd hiába.
Szeretet költözik emberek szívébe,
nem lesz most egyedül, hiszem, senki végre!
Kihűlt tea az asztalon,
Százezer felmerült kérdés,
Boszporuszt okádott az est,
Szorost, melyen áthágni nem könnyed,
Szorost, melyt a kihűlt tea közönye épült.