Magány
Elengedlek,
eleresztlek.
Egy bezárt szívet
kulcs nélkül nem nyithatok meg.
Átmenőben,
halk esőben,
oly erősen
és velősen,
álmodozva
szebb napokról,
földre hulló
csillagokról...
Zordul az égbolt, károg a holló,
Így kiabálván: rút e világ,
Könnyez a felhő, földre lehulló
Cseppjeit inná réti virág.
Voltál valaha díszvendége bálnak,
ahol a hold lágy ezüstje a fény,
hol harsány, nagy szavakat nem dobálnak,
s névjegykártyáját osztja a Remény?
Tengődöm így, egyedül, árván,
taposatlan utakat járván,
beérem ritka legelővel,
bárányfelhővel, levegővel...
Lapon szárad még egy könny,
Így ér véget egy nagy könyv,
Vándor ül egy sziklaparton,
Utolsó fejezeté ez alkony.
Már nem látom a partot, ahonnan indultam,
S ki tudja még, milyen messze a cél,
A Mennynek tükörképén utazom keresztül...
Ki mondta, hogy ismerem Istent?
Bármi megfogható, mi pozitív lett...
Ha úgy érzed, hogy senki sem szeret...
Ha úgy érzed, hogy senki sem szeret,
én itt vagyok, itt vagyok Veled.
Együtt zord bérceken, sík sávokon át,
a vágyhoz kötöttség szűk, rácsos halmazán.
az időkabinban létszimulátor,
rég levált hordozórakéta-anyám.
aprót lélegzek, csak néha bokákol
föl a torokba gyűlt kozmikus magány.
Vakkant egyet-kettőt,
épp ugat egy holdat,
vagy talán egy felhőt,
tán a csillagokat.
Könnyű csipkék holdfényes éjt takarnak,
csendes a környék, mélyen hallgatag,
magány könyököl egy oszlop szélére,
lámpaláng suttog gyengéd szavakat.
"Zápor suhogott az irtáson át,"
villám fénye cikázott a távolban,
esőcseppek verték az út porát,
a mennydörgés robaját sem álmodtam.
Szellemvárosból szellemvárosba költöztem,
mindenhol hófehér kísértetek lapulnak.
Úgy féltem tőlük, hogy a csendben üvöltöttem,
s ők üvegesen néztek, mint kik megvakultak.