Magány
Tél van. Sötét van. Egyedül vagyok.
Az ablakomon megfagy a büdös, szürke magány,
S az arcomon is megfagynak a könnycseppek talán,
Mert hiányod már régóta kegyetlenül kínoz,
Napsütéses égboltra esőfelhőt masszíroz.
Már rég nem az egyoldalú
barátságok felszínén élek.
Maradtam magamban csupán
a megnemértett lélek.
Mindenki a virág szemével néz,
De ha a sötétből kinyúl` egy kéz...
A lelkemen átgázolt,
a szívemre ezerszer is rátaposott,
mégis csak utána vágyódom.
két asztal, egy szék, s mindig páratlant üt a kakukk.
mindig öt perccel később értél a szívhez szólva.
Láng, mely apró és néha nagy.
Mennyire szép és veszélyes vagy.
Füstöd enyhe, hangod halk.
Melletted suttog a patak.
Böszörményi termálfürdő
szépen felújítva,
itt pihenünk a párommal
egymást felvidítva.
Táncba vitte őt a fény
a vászon rejtett felén,
röppent önfeledten
árnyéka a leplen.
Szép estét kedvesem
Ma is mint mindig
Nagyon hiányoztál énnekem
Homályos lepelként borult rám az ég,
tébolyult magány egyetlen örömöm,
éhező gyomromban tátong a szükség,
édes-keserű szomjamat szürcsölöm.
Hjajj, van-e nagyobb kín, mint a magány?
Bizony, mondom...
Hallgatni annyi, mint csendben lenni,
S a gondolataiddal egymagad ellenni.