Magány
Csak szeretném megérteni,
miért olyan nehéz engem szeretni?!
Túl rossz vagyok, talán túl jó?
Hitem sodródik, mint magányos hajó.
Bezárva a négy fal közé,
rám néz egy kis üveg rozé.
Gondolataim most némák,
mindenhol elhervadt rózsák.
Kerestem azt, mire vágyom,
Megtaláltam édes álmom.
Imádom, ahogyan beszél,
Mint mindig, elvitte a szél.
Sok év után még itt vagyok,
most pedig mégis csak sírok.
A múltam elég gyötrelmes,
a jövőm látszik, fénymentes.
Elérkezett, mitől kissé tartottam,
a keserű tél, melytől óvakodtam.
A kellemes meleg átfordult, hideg,
és gyönyörű nyárból lett tél, mely rideg.
Bár már rég elmúlt, mégis él
az, hogy ő valamiért fél.
Mitől, kérdezem magamtól,
de választ nem ad magától.
Ijedt szemekkel vársz, a remény eltűnt,
félelem, kétség tudatodban megszűnt,
lelkedben felhevülnek a sikolyok,
éjjel-nappal gyötörnek, a bűn megtűrt.
Könnyemet ma nem törli le senki,
magányosan elbújok a világtól.
Ha a magány némán körülölel,
Úgy érzed, véged van, s nincs, ki emel,
Csak feküdnél sírva, mozdulatlan,
Figyelj a hangra, mely szólít halkan.
Valahány gördülő könnycsepp között,
Mindegyik szomorú sóhaj mögött:
Hív a csend.
Rám hull az est,
a nagy gyöngyházlepel,
a nap tűzéből lett
ravasz, bájos, kortalan.
Néptelen nyári este volt,
az égi fal boróka,
már fürtje méla, lógott
tétova folyóba.
Kinyitom reggel a szemem,
Ráébredek, nem vagy velem.
Az ablakon bekacsint a Nap,
Szívem nem éled, hallgat.
Keresek, néha már nem tudom, mit.
Csábít az éjszaka, a Hold nyugtalanít.
Keresem a sötétben a hangod, a lépted,
Utánad indulnék, bár te sosem kérted.
Voltam én már padlón bántva, félrerakva,
S volt, hogy felemeltek az égbe, magasra.
Küzdöttem már egyedül, szemben mindenkivel,
Nem bíztam és nem beszéltem akkortájt senkivel.