Magány
Vadvirág mezején építem házamat.
Szomorú fűzfából készítem ágyamat...
Egyedül szállok,
és ez fáj nagyon.
Te voltál a boldogságom,
de elhagytál egy nyáron.
Mi az, amit érzek, mi ez a kettősség?
Egyfelől Szaturnusz bennem, a megtestesült függetlenség.
Sohasem vagy egyedül,
Család, barát vesz körül.
Őrzőangyal vigyáz rád,
Ne szomorítson magány.
A farkasról beszélik azt, hogy ordas,
kegyetlenül gonosz, brutális állat.
A köztudat komálja a kopottas,
szokásszerű sztereotípiákat.
Behunyom szemem,
filmkockákként fut létem.
Rohan az idő...
Felkeltem és itt vagyok.
Nem egyedül, van társam,
Bajnak hívom őt ebben a nagy magányban.
Belátom már, várakozásra születtem,
Valami beláthatatlan messzeségre...
Míg a busz gyűri a kilométereket,
A vágy alábbhagy a szívem rejtekébe`.
Ülök a földön,
S nézem a lemenő Napot.
Látom, milyen magányos.
Társai megszámlálhatatlanok,
Ő mégis egyedül ragyogja be a világot.
Gondolkodhatnék a végtelenségig,
akkor is itt ülnék éjfélig.
Nem fér a fejembe,
vajon ki lenne a helyemben?
Új magányból csordulnak a cseppek
Új zenére írt az újhold szöveget
Lassanként köhögtek a cseppek
Hová vezetsz ismeretlen szüntelen?
Félhomályban egyhangúan
bámulnak rám a bútorok,
megremegek, szobád hideg,
emlékekbe kapaszkodok.
A lányok buták, buták, jaj, de buták!
Meghúztam a haját, és most utál.
Sugdolóznak, kacarásznak, ó, én szegény!
Tévedtem, ő rám néz, szemében ott a remény!
Az óra elütötte a delet,
váratlan jött, hirtelen,
mint vásott kölyök,
kinek a csellengés örök,
egy almába harapott.