Magány
Hónapok óta vagyok négy fal közé zárva,
A reményt, csodát és a boldogságot várva,
De nyitott ablakomon a szél nem fúj be mást,
Mint azt a végtelenül keserű csalódást,
Mely elmémet elemeire szaggatja szét,
Lerombolván világomnak csillagrendszerét.
Sorsforgató
Újra itt, itt, a lelkemben
egymagam.
Végeláthatatlan körforgásnak immáron végeszakadt.
Talán hamarabb kellett volna megesnie,
de hiába már, mégiscsak itt vagyok,
újra itt.
Időtlen tenger medrében növekszem,
végtelen ciklus felétől sorvadok.
Végzetig halkan, szüntelen öregszem,
s eljő fekete éj, én a Hold vagyok.
Kovács Gabriella (Nightspirit)
Ólom szitál nyirkos kéken,
Talpam alatt recsegve szökik
a tér. Szilánkos minden léptem,
Sóhajból szövöm köpenyem.
Sikoltó szemeim merengnek,
Szikrám kicsorbul, röppenek...
Sötétben fekszem magammal,
Fekete lyuk nyílik, mely felfal,
Magány telepszik mellkasomra,
Csontos kezeit nyakamra fonja.
Elbocsátó
Drága kedvesem, legyen hát ez az utolsó,
suttogó titkaim már nem tudod meg.
Remeg a hangom és szívem fájt, mikor elköszöntél,
megtörtél, és velem együtt te is megtörtél.
Barázdát szánt arcomra a közöny,
üresség marja mélyre ráncaim.
Gépiesen iszom meg a söröm,
lecsorgó habját bámulom, amin
egy újabb magányos nap ér véget.
A bárpult tükrében látszik a hold,
foltja helyébe képzellek téged...
Próbálkozom csak
Nem akarok semmi nagyot
Elengedett engem mindenki
Itt maradok csak ha akarod...
A Holdláng trilógia első része
Egy árnyalak járta a világot,
Már sok mindent látott,
A természet csodáit,
A sors háborúit.
Ülök a kék buszon.
A külvilágot kizárva
Csendben elmélázom.
Észre sem veszem,
S hirtelen: egyetlen másodperc.
Minden megáll. Minden dermedt.
Vészjóslón hallgat az éj, túl sötét az ég...
A bús virrasztásból legyen végre elég!
Érteni nem lehet, ez a félelmetes;
a lélek, mint lehelet, hideget keres.