Magány
Áltathatjuk magunkat,
becsaphatjuk, hogy nincs
szükségünk senkire,
a szeretetet,
egy másik ember közelségét...
Már a lombkoronájukat
Elvesztette faág, oly kopár vagy bennem...
Mint az elhagyott kis ház szobájában
A magány.
Egy Anya üzenete halottak napjára
Amikor a dér csókjától
elvörösödnek a levelek,
s majd ha a halál lehelete
megérinti öregedő szívemet,
örökre behunyom szemem,
s búcsúzás nélkül elmegyek.
Elvárások... elvárások, ameddig a szem ellát
Mindenkiben látok esélyt,
Egyedül magamban nem...
Magamban látom a veszélyt,
Másokban virít a lehetőség!
Lefekszem itt, kiárkolt gondolatokkal
nagy sugarú kört rajzolok az égre.
Benne pirosra festi bánatát a csillag.
Hosszú szalagokat ejt, húz - magának
kapaszkodik belém, és eljátssza velem
lelkének álmát.
...Festve hófehérre
Láttam ahogy eljő
Szép világunk mérge
Elmegyek innen, nem megyek tovább,
Szétvet a lábam, szétvet az imám.
Minden este te ott, én itt,
Nehéz viselni a magány sebeit.
Távol vagy vágyaimtól,
Megnyugvást lelek álmaimból.
Hangterem és társa,
a zongora.
Letakart fedő alatt
fogsora.
Gyönyörű színpompába borult a természet,
bőségtál terül boldogan a földeken.
Egy víg madárijesztő nézi csorgó nyállal,
amíg e jólétet magamhoz ölelem.
Üres az álmom, fénytelen,
Csak egy hang suttog a közelben.
Üres az ágyam, hangtalan,
Felette lebegek magamban.
Talán nem is létezett, talán nem is látta senki,
Ha eltűnt volna, talán nem is vette volna észre senki.
Nem tudom, mi volt a neve, ki tudja, hogyan nézett ki,
Nem emlékszem a hangjára, vagy arra, nő volt-e, vagy férfi.
Hiszek a sorsunkban
Minden pillanatban.
Te vagy az egyetlen,
Akit úgy szerettem.
Az elvesztett hírnév és az elvesztett barátok
A történet úgy kezdődött:
én voltam a központban.
Mindenki engem tisztelt,
a kiskirály sem élt jobban.