Magány
Szeretnék valakit szeretni,
S nem a szerelembe szerelmes lenni,
Elmenni messzire, s álmodni,
Egy más világban valakit szeretni.
Torkomban érzem a lelkem,
Gombócot formál bennem.
Utálom magam! Mit tettem?
Örökké koldus maradok,
engedd, hogy az legyek.
Látod, nincs semmim sem,
amit kellene féltenem.
Néha az álmom olyan zúzmarás,
Hideg, kék ködbe bújó látomás.
Mintha rám fagyna a volt és jelen:
Körbenézek, de senki sincs velem.
Omladozó vályog-falon
Évtizedek könnye csorog.
Valamikor e házikó
A boldogság tanyája volt.
Magányos percek telnek el, mialatt a naplementét várom,
Hogy megoszthassam veled, az túlmutat puszta vágyon.
Hisz miként beszéljem el azt, midőn szétnézek e tájon?
Hogy az egész pillanatból csupán a te hiányod fájom.
Kihűlt tea az asztalon,
Százezer felmerült kérdés,
Boszporuszt okádott az est,
Szorost, melyen áthágni nem könnyed,
Szorost, melyen a kihűlt tea közönye épült.
Hiába nézem, némán elrohan,
semmivé válik a suta remény,
és én még mindig nem tudom, hogyan
érhet majd véget unalmas mesém.
Éjszaka van februárban,
A fejem mélyen párnáimban,
Szívverés ritmusát hallgatom,
Persze, nem a tiédet,
Ez az én sajátom...
Ahogy a fűszál harmatos minden reggel,
a szemem ugyanúgy megtelik könnyel.
Megtöri a fényt, csillog a pillámon,
egyedül Te vagy nekem ezen a világon.
Kandallómban nálam nem látszik égő fa máma,
mert nyugdíjból nem telik - a drága - tűzifára.
Helyette meggyújtok egy kis mécsest, dil-dől a pici lángja,
és árnyakat játszik a falra finomabban, mint hasábfa...
Üres tettek,
üres álmok,
üres kapcsolatok,
üres vágyak,
üres célok,
üres tervek,
üres, magányos léptek.
Törött szárnyú, árva sirály
A kietlen parton ténfereg.
Temetve egykori álmait már,
Megszokta magányát idelent.
Markolják az ágat
a száraz levelek
néptelen az utca
megkésve sietek
nem világít füzér
az áruház oldalán
elfeledték felkapcsolni
nem is volt fontos talán...