Magány
Több, mint egy hónapja zárkában élek,
A világ problémája már-már tömérdek.
Mindenki fél, és érezhető az aggodalom,
Óriási ütemben növekszik a fájdalom.
Testem négy fal között ragadt,
Lelkem határtalan s szabad...
Húsvétra ébredtünk,
ez egy szomorú nap,
ártatlan emberek
vírustól elhullnak.
Üresek az utcák, üresek az utak,
A régi szép idők mára elmúltak.
Kiürült Budapest, a nagyváros,
Ez a helyzet nem túl valóságos.
Ez is elmúlik
Hajnal pirkad, kinyitom ablakom...
Találsz egy olyan
Lényt,
Akit jónak találsz
Még,
AzTán eltelik pár
Hét,
Kiderül, mennyire
Szép!
Tilos kijárni, bezárt az ajtó,
Koronavírusról kürtöl a sajtó.
Üres a bolt és kong a patika,
C vitaminra nekem miből telik ma?
Akadály előttem
Síkság mögöttem
Haladni kötelesség
Hermész nélküliség
Magasság egekig
Többszáz méterig
Ugrik, mászik, lép
Nemes cél ami szép...
Könnyű csipkék holdfényes éjt takarnak,
csendes a környék, mélyen hallgatag,
magány könyököl egy oszlop szélére,
lámpaláng suttog gyengéd szavakat.
Rab vagyok egy várban,
sötétben, bezártan.
De szívem messze száll,
akár a vadmadár.
Utamon járok magam feje után,
senkinek hiányzok, nem gondolnak rám,
s ha néha megbotlok, nincs, aki elkap,
földre kerülve hűsít a hideg betonlap.
Már semmi sem ugyanaz!
Élve eltemetve, a föld
és a menny közt megrekedve.
Egy szűkített akkord szeretnék lenni.
A belenyugvás előtti izgalom,
Mert inkább egy hátsó fali szívroham,
Mint hosszas, lábon kihordott fájdalom.
Érezted már sokszor, hogy magadra maradsz?
Nem nyújt feléd senki segítő kezet,
érezted már a magány hűvös érintését?
Midőn letöri a szív büszkeségét,
és alázat lesz a néma dacból,
mert nem tudsz aludni a bűntudattól.
Sötét volt a lakkszagú teremben,
benne, mint jeges-fagyos veremben,
egy ember forgolódott tehetetlen,
orcája halvány pírtól pozsgásodott,
hol lehajolt, hol a plafonra dobott
egy maréknyi porladó szegycsontot,
táncolt a parfümszagú búbánattal,
kezébe vette kezét, máskor csak...