Magány
A Holdláng trilógia első része
Egy árnyalak járta a világot,
Már sok mindent látott,
A természet csodáit,
A sors háborúit.
Ülök a kék buszon.
A külvilágot kizárva
Csendben elmélázom.
Észre sem veszem,
S hirtelen: egyetlen másodperc.
Minden megáll. Minden dermedt.
Vészjóslón hallgat az éj, túl sötét az ég...
A bús virrasztásból legyen végre elég!
Érteni nem lehet, ez a félelmetes;
a lélek, mint lehelet, hideget keres.
Megváltozik, mi természetes,
Ez most épp nem tökéletes,
Senkinek sem egyszerű ám,
A gyors váltás nehéz tán?
Felnézek a könyvemből
Egy szürke szempár néz vissza rám
Kérdőn felvonom a szemöldököm
Ki ő? Ismer talán?
Deresen csillogó gyémántbérceken
ragyognak messze a magas hegyek.
Szétszórja fényét ezernyi csillag,
hozsannát zeng a téli berek.
Aki hallgat,
annak nincsen baja.
A szoba falai
esténként elnyeli panaszait...
Emlékképek
Tegnap még Te voltál a világmindenség,
a Nap, a Hold és a csillagok életem egén.
Ma már csak gyönyörű álom vagy csupán,
ha enged elszenderülni a végtelen magány.
Mi van itt, hol semmi sem?
Csönd áll itt délcegen.
Nem látom, hol van a vége,
S csak nézek a végtelenségbe.
Adj igenlő csókot ennek a világnak.
Legyél te most a holnapja a mának.
Ápold a lelkedet, mintha gyermek volna.
Tedd őt szabaddá, hogy sose legyen szolga.
Felmegyek a Holdra,
Ott hideg van, azt mondják,
Hogy megfagyjon a szívem,
E morajló, vad vulkán.
Alkonyati félhomályban
hófellegek gyülekeznek,
január leheletétől
szívem egy kicsit dermedt.
Sivatagban egy kisleány
Magányosan kóricál,
Nem lát embert láthatáron,
Csak ő van ott e tájon.
itt maradtam
mint torokba fulladt vallomás
magamra festem
az éjszaka rémálmát
s közben arra gondolok
hogy boldognak kéne lennem
mert már nem lehetek ennél szomorúbb
köpjetek ki...
Én. Ismét én. Egymagam vagyok. Egyedül...
Nézem, ahogy a szürkület elfeketül,
A jéghideg eső elmossa könnyeim,
Az idegtől véresre rágtam körmeim.