Magány
Az utolsó járat is elment már
erről is lekéstem
kopasz falfirkált ház falának
támaszkodva hallgatom
ahogy az eső kopog az arcomon...
Titkot hordoztál magadban, már a kezdet kezdetén.
Illatod, mint mezők millió virága,
Körbevett, átkarolt akár a napsütés.
felriadtam; kék ég volt,
és bársony-álom
takarta be éltem,
míg élhettem,
s míg világom
csigaházhéja meg nem roppant.
Shakespeare-i színjáték
Kezemet fogtad, és meglepődtem
Harangszó, nem szól ott helyette.
Lelkem most itt egyedül, a kezdő télé.
Elmúló, érzéki romantika.
Hó sem hull helyette.
Álmomból ébredtem
sírásodra keltem
s hangod után mentem
mi hívott a távolból
Mikor az esti séták csak léptemtől zajosak,
Mikor nem kérdi senki emésztő bajomat,
Mikor nem csendül hangod ékesen fülemben,
Akkor érzem a magányt szívemben.
Ezen a magányossá vált Karácsonyon
Hagytam városszerte ezernyi lábnyomom...
Mosolygó magányom oldozd fel barátom...
Nem vers és nem is próza,
nem tudom, mi az,
mi szívemet nyomja...
Bús kedélyem tehetetlen rezdül,
A magány újra itt feszít, belül.
Torz képek víg táncának tüzében...
Elveszek én... magányom dühében.
Kiált a csönd a falról,
üresség cseng a szavakból.
Hűvösség lopódzik a szobába,
szívembe fagyott az árnya.
Elmondom, mert tudhatod
Mennyire értelmetlen
Minden lélegzetem
Nélküled
Egy levél...
elgyengülök
kicsusszan kezemből a papír,
mintha nem bírná tartani...
Igaz hittel esküm adtam
Fátylamat is magam varrtam
Készülve egy boldog nászra
Lángölelte vidám táncra.