Magányos séta
Kertet leltem, őszi erdőt,
viharoktól színes felhőt,
madarat egy száraz ágon,
gombákat egy rejtett árkon.
Gyenge kis csalogány száll egy megtört ágra,
Onnan néz le búsan a szomorú tájra...
Ahogy sétálva lassan beértem erdőbe, a szépség szinte megdermesztett!
Ahogy körülnéztem, ugyanazt láttam, mint tavaly. Meglepetés lebegtetett!
Ahogy fölnéztem, a tavaszi lombkoronát erdő hordta! Gyönyörködtetett!
Könnyű csipkék holdfényes éjt takarnak,
csendes a környék, mélyen hallgatag,
magány könyököl egy oszlop szélére,
lámpaláng suttog gyengéd szavakat.
Csendes eső áztatja arcom,
Komor falak közt lépkedek,
Néma sóhajok ülnek vállamon,
Az idő most csak lassan pereg.
Kecses női alak, mint egy jelenés,
lila ruháján táncolnak a fények,
ám szívében örökös a rettegés,
meddig lehet még övé ez az élet.
Nem visz a dombra felénk a vasút,
van gyalogolni való, havas út.
Arra csavargok el én ma. Hahó!
Talpam alatt csikorog csak a hó.
Sötét utcán sétálok magam,
Teremtett lélek sem hallja szavam.
Könnyeim sem látja senki,
Szívem a magány dalát zengi.
Künn a téli szélben, egy csendes séta mellett
Úgy éreztem, hogy most a magány kellett,
Hallgatni, hogy a szél suhog az éjben,
Madárcsicsorgás szól vígan a messzeségben.
Egy meseszép, veled töltött nap után
egyedül indulok haza, kísér a magány.
Beborul az ég is, mintha tudná,
sötét felhőkbe burkolja magát.
Az utcán sétálok,
köröttem sok ember,
Csak egyszer vennének észre,
most az egyszer
Édes ölelésed, csókjaid,
kedves szavaid helyett,
az őszi szél arcon üt,
átkarol és gúnyosan nevet.
Édes csókod, ölelésed,
kedves szavaid helyett
az őszi szél követi léptem,
átkarol és gúnyosan nevet.