Magányos szív
Kandallómban nálam nem látszik égő fa máma,
mert nyugdíjból nem telik - a drága - tűzifára.
Helyette meggyújtok egy kis mécsest, dil-dől a pici lángja,
és árnyakat játszik a falra finomabban, mint hasábfa...
Megfáradt gyermek-álmok tovatűnt lelkemben
Cukormáz-magányban táncoló éjjelek.
Könny-áztatott harmatcseppek
Versenyeznek arcomon,
Szerelmes szív égő tűzzel
Szétfeszíti mellkasom.
XXVII.
Hűvös éjszaka ágán ül a magány,
Egyetlen csillag van most az égbolton,
Amelynek fénye olyannyira parány,
Hogy nem is látni másik fát és bokrot.
Kecses női alak, mint egy jelenés,
lila ruháján táncolnak a fények,
ám szívében örökös a rettegés,
meddig lehet még övé ez az élet.
Ijedt szemekkel vársz, a remény eltűnt,
félelem, kétség tudatodban megszűnt,
lelkedben felhevülnek a sikolyok,
éjjel-nappal gyötörnek, a bűn megtűrt.
Valami véget ér mára,
Útra kelt az angyal szárnya,
Maga után semmit se hagy,
Csak a szívem halálra fagy.
Magányos szívem elkezdett remélni.
Oly nagyon akartam benned bízni.
Kívántam, hogy szeress, vigyázz rám.
Azt hittem, nálad boldogság vár.
"Tetszik profilképed!"
Szív marad utánad.
Talán arra vársz, hogy írjak.
Ráutal a bánat...
Két magányos szív,
Ez vagyunk mi ketten.
Csendben várunk,
Hogy valaki közelítsen.
Zöldellnek a fák,
nyílik a virág.
Sok fiatal pár
egymásra talál.
Ha majd szobádba oson a félhomály,
A csend lassan átölel,
Kérdéseid miértjére...
Amikor még voltál,
Még nem hiányoztál,
De most nélküled
Elviselhetetlen.
Csillagpor hull a csodás éjszakában,
Szféráknak zenéje kering a széllel,
Lélek megtelik bíboros reménnyel,
Csak a magányos szív sír fájdalmában.