Magányos szív
Zuhog az eső.
Loccsanása sárba, földre, sárgult falevélre,
Elnyomja szívemnek fájó hangjait.
Megfáradt gyermek-álmok tovatűnt lelkemben
Cukormáz-magányban táncoló éjjelek.
Könny-áztatott harmatcseppek
Versenyeznek arcomon,
Szerelmes szív égő tűzzel
Szétfeszíti mellkasom.
XXVII.
Hűvös éjszaka ágán ül a magány,
Egyetlen csillag van most az égbolton,
Amelynek fénye olyannyira parány,
Hogy nem is látni másik fát és bokrot.
Kecses női alak, mint egy jelenés,
lila ruháján táncolnak a fények,
ám szívében örökös a rettegés,
meddig lehet még övé ez az élet.
Valami véget ér mára,
Útra kelt az angyal szárnya,
Maga után semmit se hagy,
Csak a szívem halálra fagy.
"Tetszik profilképed!"
Szív marad utánad.
Talán arra vársz, hogy írjak.
Ráutal a bánat...
Két magányos szív,
Ez vagyunk mi ketten.
Csendben várunk,
Hogy valaki közelítsen.
Zöldellnek a fák,
nyílik a virág.
Sok fiatal pár
egymásra talál.
Ha majd szobádba oson a félhomály,
A csend lassan átölel,
Kérdéseid miértjére...
Amikor még voltál,
Még nem hiányoztál,
De most nélküled
Elviselhetetlen.
Csillagpor hull a csodás éjszakában,
Szféráknak zenéje kering a széllel,
Lélek megtelik bíboros reménnyel,
Csak a magányos szív sír fájdalmában.
Kandallómban nálam nem látszik égő fa máma,
mert nyugdíjból nem telik - a drága - tűzifára.
Helyette meggyújtok egy kis mécsest, dil-dől a pici lángja,
és árnyakat játszik a falra finomabban, mint hasábfa...
Ijedt szemekkel vársz, a remény eltűnt,
félelem, kétség tudatodban megszűnt,
lelkedben felhevülnek a sikolyok,
éjjel-nappal gyötörnek, a bűn megtűrt.