Magányos szív
Felhők szép fodrosan
Gyülekeznek vad viharhoz.
Villámfény pont láttat.
Nem kellek én senkinek sem,
Életemet eltemetem.
Olyan furcsa vendég vagy nálam... mindig hívatlanul érkezel.
Nem mutatod magad, mégis tudom, hogy létezel.
Észrevétlen kúszol be némán a szeretetbe.
Beférkőzve ölben érző kegyeimbe.
Sírni ma nem tudok. Élve, égve,
vízre feküdve csak álmodozok,
itt vagyok, itt vagyok élve, félve,
fekszem folyó csendes vizére.
Látja, néz a semmi, nem érzi senki.
Zuhog az eső.
Loccsanása sárba, földre, sárgult falevélre,
Elnyomja szívemnek fájó hangjait.
Megfáradt gyermek-álmok tovatűnt lelkemben
Cukormáz-magányban táncoló éjjelek.
Könny-áztatott harmatcseppek
Versenyeznek arcomon,
Szerelmes szív égő tűzzel
Szétfeszíti mellkasom.
XXVII.
Hűvös éjszaka ágán ül a magány,
Egyetlen csillag van most az égbolton,
Amelynek fénye olyannyira parány,
Hogy nem is látni másik fát és bokrot.
Kecses női alak, mint egy jelenés,
lila ruháján táncolnak a fények,
ám szívében örökös a rettegés,
meddig lehet még övé ez az élet.
Valami véget ér mára,
Útra kelt az angyal szárnya,
Maga után semmit se hagy,
Csak a szívem halálra fagy.
"Tetszik profilképed!"
Szív marad utánad.
Talán arra vársz, hogy írjak.
Ráutal a bánat...
Két magányos szív,
Ez vagyunk mi ketten.
Csendben várunk,
Hogy valaki közelítsen.
Zöldellnek a fák,
nyílik a virág.
Sok fiatal pár
egymásra talál.
Ha majd szobádba oson a félhomály,
A csend lassan átölel,
Kérdéseid miértjére...
Amikor még voltál,
Még nem hiányoztál,
De most nélküled
Elviselhetetlen.