Mécses
Körbesétáltam én a jó nagyméretű temetőbe`,
Éreztem, hogy dohos kriptaszag terjeng a levegőbe`...
Néztem a feliratokat, van, mibe már százötven éve temetnek,
Istenem, ha mesélnének... abban nemzedékek sorai lehetnek.
A kavics hangja, hogy lábam alatt ropog,
Mint egy régi tangóharmonika, vinnyog.
A kövek kemények, törik a talpamat,
Arcba vág a temetői fuvallat.
Mennyi ember egy helyen,
És milyen rendben, csendesen,
Fekszenek csupán, és hallgatnak,
Figyelnek, hogy Értük sírjanak...
Múlt szele éled,
bánatot ébreszt,
végtelen égen
kit keresel?
Négysoros
Ma van szülinapod, s már tavaly sem éltél,
Földi sötétséget itt hagyni nem féltél.
Aranymécses, gyémántmécses,
csonkig égő, keserédes
táncot látok a szemedben.
Halottak napján
mécsesek lángja
virágok szirmán
lágyan hintázva...
Ahol te vagy, ott én vagyok,
hiába hervadt hajnalok,
messze világból hív a fény,
ott él az arcod, halk remény!
Halottak napján
Ősz szitál ködöt
sírkertek fölött,
levélkönny ered,
sírokra pereg.
A föld alatt alvó testek,
felettük a fényes lelkek
repülnek!
végtelen óceán a bánat,
ám tenyérnyi helyen elfér...
összehajtogattam vagy százat,
mégsem volt igazán enyém...
Sírboltok alatt alszik az élet,
És pókhálócsipkések a jajok,
Teaízű féltés semmivé lett -
Fel-felsajdulnak a nappalok.
Hófehér krizantémszirmon
pihen meg tekintetem,
mécses világít a síron,
imára kulcsolt kezem
Kinyíltak a kapuk:
Fájó emlék sajdul,
Dérvirágot gyászol
Lelkemben a hiány.