Megnyugvás
Megtaláltam módját, hogy néhány szót szóljak,
így tán nyoma marad az őszinte szónak,
mit elmémben ott forgat a szabadság vágya,
leírom hát, olvassa majd népem unokája.
Fuldoklások közepette ért el a magány hirtelen,
Mint aki megtérhet a halál-ligetbe űztelen.
Igen.
Fel kell néha állni.
Minden nappal kicsit közelebb van
A perc, mikor majd azt mondom, hogy megvan.
Ideértem teljes egészében.
Maradhatok? Maradjak itt, kérem!
Dorothynak
Az emlékek legszélén várnak
az esténként tátongó szájak.
Eres, kis keze sovány térdén pihen,
Körbenéz csak úgy, szép szelíden,
A zsibongást ő nem szíveli már...
A büszke hidat magamra húzom.
Éjszaka. Fejem alatt kemény vánkos-kövek,
Aludnék már, álmodnám a hullámok hangját.
Engem keres a fekete éj.
Nedves orrát nyakamba nyomja,
Hogy rám találjon - mindent elkövet.
Látom, ahogy nagymama kezében tart téged,
Ő a kamerát, te a plafont nézed.
Megfakult, öreg kép, egy kicsit idilli,
bennem szomorúság: hogy tudtad kibírni?
Az eső után elmerengtem
égi könnyekkel tisztára mosott lelkemen.
A sírás ma kimaradt végre,
a könnyek nem lettek nagy betűk.
Láthatatlan, nem is vettem észre,
hogy nagy-nagy kövek hulltak helyettük,
s eltűnt a szirtről keselyűnek fészke.
Anyám - édesanyám
nem tér vissza soha,
elvitte a halál
le, a sötét sírba.
Talán egy percig némán hallgatom ahogy szíved dobog
ez az érzés mely olyan mint amikor az esőcsepp a levelekről csurog...
Van az úgy, hogy elfárad már a lélek,
és visszatérne az égiek népes seregéhez.
De valami mindig űzi még, és hajtja,
mert a test örökkön csak őt akarja.