Mementó
Mikor a gyertyák fellobbannak
kiülnek sírjukra a holtak,
mert Ők is arra várnak,
hogy eljön a család majd
és meglátogatja Őket,
a most már
pihenőket.
Semmi sem biztos, csak a tegnap.
Hogy tegnap még otthon volt.
Volt kenyér is, ha éhes voltál.
Most sokkal nagyobb a gond.
Útra dobott hiányaim
hordja el más, mint levelet,
mint a sárból cipőtalpak
formálnak ki lépésjelet.
...mert 17 éve nem vagy velem...
Csontra sivárodott minden régi emlék:
szürkébe öltözött. Megkopott a festék.
Mégis-mégis szép volt veled minden percem.
Már tizenhét éve, hogy itt hagytál engem.
Sós párát sikolt a tengernek habja,
testetlen érzések töltik meg világunk,
pergő perceinket sokszor kétség marja,
hánykódó csónakban segítségre várunk.
...varázsálmot
lát a december.
Míg ajkaid
egy rövid szó
lengi körül
és te magadhoz öleled
amit jelent.
Vannak napok miket sem pánik,
sem félelem sodra el nem moshat.
Ahogy a felhőket a szótlan szél
gyengéd újakkal oszlatja szét,
úgy szárad a tájra az este.
- csak a nehéz testű emlékeink láza
csöppen a pupillámra fakuló mára...
Jagi emlékére...
Sivatagos határán
az élet élén jártál
húzta a mély
kötelét a léttel
csak fél kézzel kaptál érte
minden lépted
imbolygó keringésed
visszatért...
Lombjukat vesztett, halott fák
kapaszkodnak a szélbe.
Korhadó, száraz ágaik
vádlón mutatnak az égre.
Az idő letelt, csendes az anyai szív.
Elnémult a hang, többé szóval sosem hív.
Nincs táruló kar, nem érzed ölelését.
Lezárult a szem, nem látod tekintetét.
Ott voltunk mi otthon, hol hazánk életre hívott,
Ott voltunk mi együtt, és ő csak ringatott....
Halottak napjára
Elmentetek.
Nem vagytok már.
Igen, ez a halál.
Most sem sírok
és csak írok,
ha megkövült bent,
ami nem csorgott el
szememen, eszemen.
Lelkembe hasít: fénysugár.
kávémból bú gőzölög,
tenyér-meleg vaspohár.
Ne azt ünnepeld, hogy megszülettem,
Ne azt ünnepeld, hogy a világra jöttem.
Ünnepeld azt, hogy valahol találkoztunk,
S volt együtt néhány szép pillanatunk.