Mementó
Őszi eső hull, csepereg,
Szomorúfűz is pityereg,
Leveleiért hull könnye.
Én Őrá várok, eljön-e?
Jagi emlékére...
Sivatagos határán
az élet élén jártál
húzta a mély
kötelét a léttel
csak fél kézzel kaptál érte
minden lépted
imbolygó keringésed
visszatért...
Lombjukat vesztett, halott fák
kapaszkodnak a szélbe.
Korhadó, száraz ágaik
vádlón mutatnak az égre.
Az idő letelt, csendes az anyai szív.
Elnémult a hang, többé szóval sosem hív.
Nincs táruló kar, nem érzed ölelését.
Lezárult a szem, nem látod tekintetét.
Semmi sem biztos, csak a tegnap.
Hogy tegnap még otthon volt.
Volt kenyér is, ha éhes voltál.
Most sokkal nagyobb a gond.
Ott voltunk mi otthon, hol hazánk életre hívott,
Ott voltunk mi együtt, és ő csak ringatott....
Halottak napjára
Elmentetek.
Nem vagytok már.
Igen, ez a halál.
Most sem sírok
és csak írok,
ha megkövült bent,
ami nem csorgott el
szememen, eszemen.
Lelkembe hasít: fénysugár.
kávémból bú gőzölög,
tenyér-meleg vaspohár.
Útra dobott hiányaim
hordja el más, mint levelet,
mint a sárból cipőtalpak
formálnak ki lépésjelet.
Ne azt ünnepeld, hogy megszülettem,
Ne azt ünnepeld, hogy a világra jöttem.
Ünnepeld azt, hogy valahol találkoztunk,
S volt együtt néhány szép pillanatunk.
Karcolat egy sírkövön, egy hajdani élet
utolsó kézzelfogható emléke.
Nemrég még előttem álltál,
rossz tréfáimon nevettél.
A démonokat mind legyőztem.
Lestek rám, ha visszanéztem.
Többé nem fordulok vissza,
az út előttem úgy lesz tiszta.
Mint bukott "angyalok", földre hullva,
Szárnyak nélkül, vánszorogva,
Jeges hóban lefagyott kezek, lábak,
Széttörött, szétzúzott emberi vágyak,
Gonosz, kegyetlen sátáni kacaj,
De lépre csalva, mind mást akar!
Zokogja a föld, Sírni volna jó, de nem tudok,
Hisz csupán egy szív nélküli, csodás,
Kék bolygó vagyok....
Hír: Egy másfél éves szír kisfiú holttestét vetette partra a víz...
Menekültél... és magad után hagytál
Mindent, mi anyaföldre emlékeztet,
Menekültél... s még írni sem tanultál,
S csöpp kis életed némán bevégezted