Mező
Bársonyos arcát mutatja a
tavasz,
leolvasztotta az összes
havat!
Kopogtatott hozzánk kedvesen az őszi szél.
Síri csendben elrévedve az elmúlásról mesél.
Hallgasd, mily szomorúan, ellágyulva beszél,
Rózsaillatú nyáréjszaka csak emlékeinkben él.
Mécsesek fénylenek
a lelkek néma mezején,
virágok illatát érezni az elmúlásban...
Mély álmom hajnalán...
ahol a szív szárnyal, s nincs határ,
kerti úton csendesen
tavasz suhan nesztelen.
A tavaszi mező
gólyahírrel tele,
gyere, édes párom,
üljél az ölembe.
Pipacsok, pipacsok,
Vérpiros pipacsok...
Telis-tele mező,
Mily ámultba ejtő.
...erre dobban meg a szívem feleletül.
A zöldellő szemeiben kél fel a Hold,
lelkében napsugarak fénye zakatolt,
illata a friss szabadság és a mező,
bizony jóllakna vele minden éhező.
Kiskertemben jácint nyílik,
csengettyűs füzérvirág,
sötétlila harangocskák
fejecskéi néznek rám.
Szaladnék már hozzád,
mint gyors folyású patak a tavaszra várva,
ha nem lennék még mindig
félelmem fogságágában tömlöcbe zárva.
Zafírszínű égbolt pihent a felhőkön,
Álmainkból kreáltunk rá csillagokat,
Andalogtunk katángillatú mezőkön,
Felettünk pici bojtokon úsztak tova
"Fáradtságom adom az esti árnynak",
a naplementét csendben figyelem,
csodálom a bíborban úszó tájat,
az égre festett színes jeleket.
Az aratás körüli időkről
Búzatábla, mint
A tenger, úgy hullámzik!
Kalász is szédül.
Izzad a fény, csepereg,
Búzaszemen megremeg.
Gabonamezők
Lágy illata terjed szét!
Szél-zene suhog.
A motorja csak berreg,
Búza alatta serceg.
Dús búzakalász
Beragyogja a határt.
Arany színnel fest.
Megsütöttem a kacsát,
Nézve a család baját.
Napsugaras hajnal fésüli a mezőt,
térdre hull egy kócos árvalányhaj előtt.
Gyurgyalag vadászik huncut kis bogárra,
felragyog a tolla, kékeszöld dolmánya.