Mindennapi kenyerünk
Levél Magyarországról ez új esztendőben
Fagyott az éjjel, szürke homály borong,
a sár: beton-héj, kő-merev; itt felénk
beállt a béna némaság, mint
hű temetők hideg áldomása.
Mindig légy becsületes, mondogatta apám,
Hogy jó szívvel feküdj le, ő ezt hagyta rám.
Mindennapi kenyerem
Minden nap eszem,
nélküle üres az életem,
reggel és este
margarinnal és sajttal,
némi zöldséggel faltam
minden alkalommal,
nem unom meg soha...
A napsugártól aranyba dőltek
anyaföld ölén a búzaszemek,
majd ízzé-porrá, apróra törtek -
dagasztottak a szorgalmas kezek
Az ima
Légy irgalmas örökkön,
Könyörgöm, adj kegyelmet.
Tiszta utat a rögökön,
Szívedhez hű szerelmet.
élni vágyó emlékek
Verandai hűs árnyban ülünk nagyapámmal
bőrtarisznyája tartalmát veszem szemügyre
ölébe fészkelem magam terméscsodákkal
zöld-faleveles mesék közé szenderülve...
Új kenyér
Amit a szorgos gazda vet,
Eső áztatja,
Nap neveli
Ó, Búza, te legcsodálatosabb termése e földnek,
Nem is tudom, tegezhetlek? - egyáltalán merjelek?
Hisz` Te vagy, akit imáiban is mindenki emleget,
Nem is tudom? - ha nem lennél, mi lenne nélküled!
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma...
Aranyszínű búzatábla,
kincset érlel minden szála,
míg határ öle kalászt ringat,
éhséget év ritkán hozhat.
Fagyot túlélve,
sokat remélve
mag simul bele
a föld ölébe,
új élet rügye
sarjad belőle.
Fekete cipó,
szülői szeretet, mely
számba csorduló.
Héjától piros lesz arcom,
- mondád: "Nana",
fény kétszer érlelt,
napfény és kemence
tüze csókolt...
Feszülnek az izmok, dolgoznak a karok,
Fanyelű szerszámra simul rá a marok.
Kaszasuhintástól hull alá a búza,
A Földanya teste nem köti már gúzsba.
"A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma",
kérjük Istenünktől a Jézustól tanult imába`.