Mindennapok
Az útszélén vonszolom magam, lépteim számolom,
Emlékek terhe nyomja vállam, kínoz gondolatom,
Káosz a fejemben, amim volt, odaveszett minden,
Szeretném végre feledésbe temetni önhitten.
Anyám haknizik
Az emberek azt hiszik,
Hogy aki olvas pl krimit...
Van, hogy futnék jó messzire,
magam elől főleg,
gondolatom messze repül,
itt hagyja a földet.
Biza, én ma nem alszom.
Úgy lesz, ahogy én akarom:
Anya mesél vagy százat,
én meg kerülöm az ágyat.
Egy csendes szombat délután
ablakot nyitván
a valóságra,
s kitekintve a nyolcadikról
koleszszobám ablakán,
ámultam a hold sötét oldalán,
amint a nap fényben tündökölve
a kékségből ragyog rám...
Ötévnyi szavam vár rendezésre,
De hogy idegrendszerem erre kitér-e,
Kiderül majd húsz év múlva-idénre.
Megszületünk, mint
rügyek az éledő fán.
Virágként nyílunk
a gyermekkornak oltárán.
Ébred a Hold
álmok tüzében,
gyönggyé lesz fénye
a végtelen éjben.
Haza akarlak vinni,
Szépen elcsomagolni,
Szeretnélek hívni,
De sorsunk meg kell még írni.
Hálát adok neked, Uram,
mindenemért, amim csak van.
Köszönöm a gyermekeim,
legigazabb szeretteim.
Szoknyaként bukik szememre két szenes,
repeső szárny, varjak színes-kormos tolla
csiklandozza torkom, csepegve-csorogva
folydogál a télnek vége, s körmével égnek
meredve repeszti a mennyre fagyott kéket.
Miért mondod, hogy nem érdekel,
Hogy ki mit gondol rólad?
Mikor én látom, ha lábad az utcára lép,
Tekinteted a földnek szegezed?
Hogyha kell, szememre álom nem lép,
Gondolatim, szavaim, képeim feszítik szét.
De most, mikor érzem, ágyam nem várt vendégre,
A szendergés rám-rám talál elvétve.
Az élet a kezemet jól megfogta,
De sajnos a folytatást még ő sem tudja,
De mindig van, ki a rövidebbet húzza,
S persze aki az egészet megússza.
...Mit a szesz az emberre varázsol.
- Állítólag öröm,
Mit kifekve érzel a kövön.
Fölösleges ártalom,
Hogy másnap mindened fáj nagyon.