Múlt
Úgy kezdődött, megszülettem
nyolcvankilenc nyarán,
legalábbis ezt állítja
jó apám és anyám.
Sok év után még itt vagyok,
most pedig mégis csak sírok.
A múltam elég gyötrelmes,
a jövőm látszik, fénymentes.
Mintha ezer év telt volna el,
Mióta elhagytál,
Te lettél az én nyílt sebem,
Nincs új élmény, mivel befedhetem
Életünk ideje az égi homokórán gyorsan lepereg,
Nem tudhatjuk, lesz-e még időnk változni és változtatni!
Milyen nyomokat hagyunk magunk után?
Létezel
Ó, ha tudnám, hogy
él-e,
ó, ha valaki beszélne
végre!
Felhőtlen gyermekkor
Nagyi ölében...
- idejétmúlt,
szép emlék.
Képzeld el,
Képzeld el a semmit!
Ez lehetett a kezdet.
A semmiből élet lett.
Anno és most
Már letűnt minden, minden, ami szép volt.
A közöny ködébe fúltak az álmok,
S összefogás helyett álszent röpködnek
Az egymást vádoló alpári átkok.
Üvöltik néha a neved az utcák,
Mert mindenki s ők is tudják...
Elmentél, nem itt maradtál,
Hiányoddal fojtva martál.
Testemen selymes paplan,
Megvéd hidegben s fagyban.
Mégis reszketek és fázok,
Párom uTán kiabálok...!
mint váratlan csók,
a burkolt mozdulat
kapkodón suta volt,
és látszólag meglepett,
mikor átnyújtottam a lemezt,
mint egy apró jelzést,
földbe szúrt botocskát,
hogy magonc sarjadt...
Anyám homlokán sűrű gondfelhő ül,
már fiatalon őszbe borult a haja,
a múltban élve siratja rossz sorsát,
bár tovább léphetne, ő mégis ott marad.
Mi történt? Hogy fakultam így meg?
A boldogság szemem előtt lebeg,
De én csak lehunyom a szemem,
S várom, hogy lejárjon az életem.