Múlt
Kialszik most az alkonyat,
bazsarózsa-parázs,
lepotyognak a felhőszilvák,
holdbográcsban éjjellé
rotyognak,
és pár kendős, párahajú angyal
szétszórja a csillagok
körtehéját.
Mindennap kicsit emlékezem Rád.
Tavaszízű fuvallat volt a szád.
Pillangószínek voltak a percek,
mikor csillagidőtlenségbe emelt
a kezed, és éreztem, napfény-gyermek
lehetek, szabad szél-akarat idelent.
Éden II
Éjszaka van, csendes nyugalom.
Én egyedül ülök kint az éjszakában,
Fényes csillagok alatt nyugszom,
Vagy inkább ébren álmodok.
Fáradtan ül a vándor
A világtól igen távol
Régi, volt reményekkel,
Hazugság fojtja mind el.
Engedtem magamnak egy kósza félmosolyt...
Elment, mikor nagy szükségem lenne magára,
A háza, a magány és a nyugalom vára,
Hol van már a március,
Rég elmúlt a meleg június,
Az ősz is elszállt,
A tél is lassan múlik már...
Bárcsak átmehetnék megszürkült múltamba,
időnek kapuján gyermeki koromba!
Édes súlytalanság, pillekönnyű évek.
"Felhők közt szárnyalás sohasem ér véget!"
Hűs koránnyal
Talpra pattant,
Nyűtt kosárba
Szemet mert...
Nézem, ahogy a fagyos aszfalton
A fotoncseppek szétgördülnek.
Nézek a jövőbe, rágódok a múlton,
S az emlékek újra életre kelnek.
Csak ballagtam és hallgattam, mit mesél az utca.
Rég letűnt időkről, mely nem lesz soha.
Némán figyeltem, hogy repül fölöttem az idő.
Szívemre rátelepedett egy igen súlyos kő.
Emléked bennem él
Emléked bennem él,
örökre elkísér
intőn rám vigyázva,
a reménynek útjára.
Egy kérdés csupán
Időkapu, ha megnyílna,
a múlt homályába tennék
pár lépést,
édesanyámnak tennék fel
kérdést!
Sötét ösvény vezet időtlen,
Itt nem jár már az idő sem...
És Isten már megada` a siker,
És lény már éli, öröm.
Búja hamar csendes
S váltja életöröm.
Magányos vonat visz tova,
Útja sem volt jó soha,
Célja is csak mostoha,
Így marad meg egymaga.