Művészet
Szőke kalásszá
Nemesül a táj -
Recés barázdát
Gurít a szántó
Látni akartam, tudni akartam,
Fontossá válni a zenekarban.
Hangszerem játszott, s lelkembe véste,
Elérünk együtt a végtelenségbe.
Kopott polcon mosolyt lopó poros fotó,
Rongyos posztón ódon borfolt, szomorkodó...
Bolyhos poncsón borzos lompos, csonttól boldog,
Torz komódon fonott korsó, bortól fortyog.
József Attilának... szeretettel
1.
Mert adni akartál, adsz hát tanácsot.
Kiszolgált lelkedbe marva, íratlan
csendben, apának nevezted, ki halkan
messzire indul, itt hagyva családod.
Ma egy olyan világ vesz körül,
ahol gyanús, kinek lelke szép.
Ki tehetséges, az titkolja,
s gáncsoskodók elől félrelép.
Menj Isten
Olyan helyre
Hol a termek
Telve vannak
Emberekkel
Bársonyszékekben
Fiatalok öregek
Szájtátva figyelnek...
Kavargok és még reszketek, bűzölgő lehelet.
Undorít már létezésem, mitől lettem én ilyen?
Mindennap magam leiszom, bár ezt be sose vallom.
Életem már csak gyötrelem, fáj szívem hirtelen.
Puha zümmögés
Tarka kelyheken,
Bodros napsütés
Cirmos kerteken.
Láttam egy rajzot,
Olyan, mintha mi lennénk ott.
A kép tompa színekbe burkolózott,
Mint aki mindenről tudott.
Csak jöttök és mentek.
Hangszereket a polcra tesztek.
Por lepi be az ecsetet.
Elvette a kedvetek.
A szabadban játszott a hegedűművész,
Nem félve, hogy tehetsége elvész.