Művészet
Menj Isten
Olyan helyre
Hol a termek
Telve vannak
Emberekkel
Bársonyszékekben
Fiatalok öregek
Szájtátva figyelnek...
Kavargok és még reszketek, bűzölgő lehelet.
Undorít már létezésem, mitől lettem én ilyen?
Mindennap magam leiszom, bár ezt be sose vallom.
Életem már csak gyötrelem, fáj szívem hirtelen.
Puha zümmögés
Tarka kelyheken,
Bodros napsütés
Cirmos kerteken.
Láttam egy rajzot,
Olyan, mintha mi lennénk ott.
A kép tompa színekbe burkolózott,
Mint aki mindenről tudott.
Csak jöttök és mentek.
Hangszereket a polcra tesztek.
Por lepi be az ecsetet.
Elvette a kedvetek.
A szabadban játszott a hegedűművész,
Nem félve, hogy tehetsége elvész.
Halk dallam szól messzi tájról,
A szél hoz hírt a világról.
Táncra sarkall, magával ragad,
S a szíved máris rab.
Nem vágyok már nagy szavakra,
megvetem a pátoszt.
Nem igyekszem veretesen
méltatni a káoszt.
Csókot lehelt rám a Múzsám -
elkezdődött tintatúrám,
elindultam át az időn,
rímet koppant tollhegycipőm
Mondd meg hát, mit is építettél,
Ha nem maradt belőle sem kő, sem tégla.
Hasztalan leírt szavaidnak
Volt-e némi: maradandó hozadéka?
Megdermed az idő a művészetben
Megdermed az idő a művészetben,
a mulandó Istennel itatódik át.
A folyékony szilárddá alakul,
egy fénykép futja az egészét át.
Írok, az élőholt érzéseket papírra vetem,
magjaimat vetem el könyv-ültetvényeken.
Írok, hogy ami fájt egyszer tinta és papír legyen,
addig míg nem múlik, csak írok türelmesen.