Művészet
Amikor a költő végleg leteszi a tollat
Amikor a költő végleg leteszi a tollat,
többé már nem hoz új rímeket a holnap.
Csend öleli körbe megfáradt lelkét,
s a föld magába fogadja meggyötört testét.
Mondd meg hát, mit is építettél,
Ha nem maradt belőle sem kő, sem tégla.
Hasztalan leírt szavaidnak
Volt-e némi: maradandó hozadéka?
Nagy László (1925-1978) emlékére
Mondjátok, ki viszi át majd az embert a túlpartra
a félelmek és növekvő gyűlölet tengerén?
És hitünk hajójának kormányát erősen tartva,
lesz-e majd, kinek fontosabb a társ, mint az önző Én.
Ma egy olyan világ vesz körül,
ahol gyanús, kinek lelke szép.
Ki tehetséges, az titkolja,
s gáncsoskodók elől félrelép.
Bródy János tiszteletére
Csend járja be e valaha szent földet,
sunyítón néma kushadás és átok,
Ti szabadítottátok ránk e szörnyet:
gazul gyűlölködő hamis-királyok!
József Attilának... szeretettel
1.
Mert adni akartál, adsz hát tanácsot.
Kiszolgált lelkedbe marva, íratlan
csendben, apának nevezted, ki halkan
messzire indul, itt hagyva családod.
Kányádi Sándor előtt tisztelegve
ki jár a kövek tengerén
és takarja el a napot
ki az ki semmitől sem fél
mert árnyéka kővé fagyott
Hazám, az ám!
Rongyos gatyám,
mely megkopva is
véd fagytól, széltől,
bőrömhöz nőtt,
körbeölel:
így óv féltőn.
áprilisi dadaista álmok
Csendesen alszik a táj szendereg a csősz
egyedül csüngök egy reccsenő faágon
ha végtelen hegynek mész hát légy erős
mindenáron
mert te alattam leszel ha ott hörgök fenn...
Mint irgalmatlan éji békadal a sás közt,
én is nyirkos-pocsék időben születtem,
egy célt tévesztett pocsék világba.
Még hidak csonkjai lógtak a Dunába,
de már az atomkor hangjai zsongtak fülembe,
a zöldre festett konyhai hokedlire állva.
- Máig nyekereg bennem enyvtelen siráma. -
A kritikus ül hosszú méla lesben,
epéjét túráztatja lefekvés előtt,
hogy másnap se hagyja cserben.
Ágyához érve fogai közt elmormol
pár gyűlölettől fröcsögő, léha átkot,
leginkább a pokol mélyére kívánva
ezt az irtóztatón dilettáns világot.
Fakó táj, sűrű köd,
Pöndörödött ciher -
Őz inal, avar zörg`
Fent cinege pityeg.
sorok és gondolatok az utolsó százból
A történelemnek gúnyos búcsút intve
elhaladt mellettem a sorsom: legyintve.
Taposott cipőin billegve, nyögve-sántikálva,
eltűnt a sarkon, maga is füstköddé válva.
Ej! Mi fene esett belém,
Nem jön rám az ákom-bákom;
Pedig kezemben toll van,
S ülök, mint bagoly az ágon.
Hogy hol vétettem, már tudom:
örök "Horger Antal úr".
Lelkemben immár nincsen gyom,
míg Ön... semmit sem tanul.