Nagymama
időtlenség
Végére jár már a tél,
Elolvadt az összes jég.
Vidáman süt még a nap,
De lassan jő az alkonyat.
Ezerkilencszázhuszonhét tavaszán
Megszületett a nagymamám,
Apja meghalt harmincban,
Elesett a háborúban.
Anyja két kislánnyal özvegy lett,
Sógorához feleségül ment.
Hála az unokáimért
Két kis gyémánt fénye ragyogja be életem,
és ezt a kettő csodát neked köszönhetem.
Angyallá változott egy nagymama,
mindenkit elbűvölt az énekhangja.
Mindig derűsen szeretett táncolni,
mulatós zenékre éjjel-nappal ropni.
Naftalinnal szőtt édes álmom
Almás pite illattal körülölel.
Ősz hajú tündér keze nyomán
Aranyló nárciszos kert zöldell.
Gyönyörű, tavaszi, derűfényes nap van ma,
Sürög-forog a konyhájában a nagymama.
Közeledik Húsvét napja, sok a munkája,
Unokák jönnek vendégségbe, őket várja.
lányaimnak
Ahogy ültünk templomkertben
és ettük a gulyáslevest,
mindenki vidám volt, és
mindenki ízesen fecsegett.
Nagymama egy büszke nő,
vajas kenyeret kenő!
Hát hol itt a bökkenő?
Tedd ide, tedd oda, Palkó!
Dirmeg a, dörmög a Mackó.
Bödönből a mézet nyalja,
nem is nyalja, hanem falja,
ettől pufi az alakja, ó!
Nagyanyám 100. születésnapjára
Talán örököltem Nagyanyám génjeit,
szeme bogarában pirkadat fényeit,
arca mimikáját, majd minden vonását,
lelke rezdülését, hallgatag fohászát...
Sápadt kis gyufaláng az alkonyat.
Elpöttyentek a mézsugár Nap-derűk,
árnyak derekai földre hajolnak,
a szél is csak halkuló sóhajetűd.
Egy szem szép, piros cseresznye
Egy szem szép, piros cseresznye...
Mi jut róla az eszedbe?
Örvendezel, hogy
végre tavasz van,
vége van a télnek,
a fán a madarak is
erről zenélnek!
Szinte érzem a számban a tyúkhúslevesét,
Mert ez volt sokszor a vasárnapi eleség.
Aranyló zsírkarikák úsztak a tetején,
Benne a finom, friss, hazai vetemény.
Nyiladozó kicsi virág,
Nem mosolygott rá a világ.
Egy évesen már félárva,
Halál anyját sírba zárta.
Kertvárosban lakott a nagyi,
és a közelünkbe jött lakni.
Legfinomabb sütiket gyártja,
de mára átvette ezt a lánya.