Nap
Minden felhő felett süt a Nap,
eső után az ég szivárványt ad.
Tágabban
Töredék Napfény ül körbe,
a Hold terpeszkedett neki,
kampójával széket töltve
a Bú bohókásan meglepi.
Megmentheted a lelkedet,
A szívedet, amíg lehet,
Mielőtt még a rettenet
Beléd mar, tép és eltemet.
Kitakartad a Napot.
Elhozva jeget, esőt, fagyot.
Némaság jött a válaszok helyére,
mélabús hangulatot hagyva
csapongó elmém mélyére.
Amorf felhők kergetőznek,
Napba néznek, elrejtőznek,
báránykáknak beöltöznek,
felhővárba beköltöznek.
Mit akarsz tőlem? Nincsen semmim!
Hát vedd csak el, tiéd lehet!
Semmiből építs fellegvárat,
s legyen csak abból több neked!
A Nap minden reggel felkel,
ha boldog vagy, ha veszekszel.
Meleggel és fénnyel áraszt,
havat olvaszt, folyót áraszt.
Lakik a szívemben egy aranygyermek,
aki ott épített egy ragyogó kertet.
Senki sem kérdezi az Ő szándékát,
és csak játssza, játssza isteni játékát.
Azt hiszem, ma volt az a nap,
amikor ráébredtem,
hogy semmit sem szabad halogatni.
Az élet egy pillanat műve, és volt, nincs.
Ezért nem szabad engedni,
hogy mások irányítsák az életedet, érzelmeidet.
Azt hiszed, hogy véget ért,
Hogy véget ért a pillanat.
Pillanatból több született,
Született belőle nap.
Hol van még a hó vége?
Kilógó zsebem végén.
Zimankó jege alá
bekuporodott kévén,
melytől nem füstöl a kémény.
Az lehetetlen, hogy nem jön az elmúlás,
Hogy könnyen viseli sorsát az ember,
Az állat is elbújik, ha érzi, vége már,
Ha a halállal harcolni már nem mer!
Didergek a forró májusi nap melegében,
Végleg elvesztem az elmém sötét börtönében...
Elhalványul szememben a boldogság lágy fénye,
A szép jövőnek elillan utolsó reménye,
S az űrt a keserűség, a csalódás tölti meg,
Miközben kezem a felemtől folyton remeg.
Fényem a sötétség mélyén,
szárnyam a szakadék szélén,
napom a felhők túlvégén...
Elmerengek rajta, milyen szép az élet,
ha le tudjuk győzni a sok nehézséget.
Ne nézzük a rosszat, csak a szépet lássuk,
párunk kis hibáit gyakran megbocsájtjuk.