Nélküled
szemed tüzében izzik a nappal
pőrén állok az ágyad előtt
szívembe fészkelt szerelmed hajdan
gyorsan lehúzom azt a redőnyt
Szerettelek
Rájöttem, hogy mindig fájdalomból írok,
Remélem, nem veszed zokon.
S minden kínom egy pohár borban áztatom,
És talán még kettőben.
Bánatos e szív, mi úgy gyötör,
vigaszt keresve csak fájdalomra talál,
s mily kegyetlen a sors ismét,
te boldogság, ki mindig megcsalál.
Most pont olyan, mintha éppen
Azon a messzi-messzi kéken
Szállón ücsörögnénk nevetgélve
Álmaim mélyén él a remény,
hogy leszel te még az enyém.
S ott majd nem kell az erény,
mit addig is őrzök én.
Eltűntél a messzeségben.
De biztos ott vagy valahol.
Ahol még a madár is tisztán dalol,
Valahol szívünk együtt zakatol.
Lehet-e veled álmot meglátni,
csendes csillagok alatt, kint fázni,
bariton képeket szavakba festni,
lehet-e veled magamba lesni?
Ő! A nagy Ő. Egy tűzpiros virág.
Nyíló rózsa! Halk, meghitt imák.
Hozzád szállnak! Velük a szívem.
Fogadd el! Kérlek! A szerelmem!
Távoli kedves,
Halld meg e halk,
Szép muzsikát!
Életem egyre csak
Ing és bong,
Reszket a lelkem,
Hogyha a reggel
Nélküled ébreszt...
Ma éppen két hónapja volt.
Gyanútlan világlott a hold.
Az éj, mint bársonyos virág,
nyárillatot hintett reánk.
Nélküled éltem én 21 évig, s még
Azután is, jól kibírtam, mondhatni,
De már levegőt sem veszek anélkül,
Hogy valahol - talán csak egy
Axonon - meg ne jelennél előttem.
Megfáradt kezemmel
simítom ősz fejed,
szemeidből meleg
árad felém,
megborzongok belé.