Nélküled
Szürke színű betűim... nem volt másom,
kiben igazán elpihennének ezen a világon.
Csak lapok voltak... Némára írt szavak.
Nem akartam, hogy mások lássanak.
mert én még nem tudom,
a nélküled milyen,
este lámpát olt a fáradtság,
és mikor megszokja szemem,
a sötétben látom, ahogy ott ültél rég,
pillanatra kinyújtom kezem...
Leheletnyi a csend,
álomba vonult a végtelen tér
s az idő,
az idő,
mely kendőzetlenül robog,
magával sodorva
a lélek folyamatosságát.
Szobában az illatod
azt mindig itt hagyod
amikor csak belépek
akkor érzem magam igazán egésznek
ott az ágy
ahol csak a gyűrött takarónk vár
együtt feküdtünk alatta
és túrtam bele a hajadba...
túl késő van
mindenki egyedül
mindenki valami mástól menekül
mondanám hogy értelmetlen
de semmi sem az csak kényelmetlen
mindenki csak menekül
mert könnyebb lenne egyedül...
Nélküled elveszett lennék,
Mint anyját elhagyó kisgyerek.
Csillagtalan, sötét és mély,
Nélküled telt el egy újabb éj,
A Hold sem kelt, és a hajnal
Félve bújt a felhők mögé,
Hangtalan fák közt
Csendet lopok,
Többé nem árthatnak,
Menekülni már nem fogok...
A sárga bögrén halk mosolyt hagyott az ajkad,
s papírlapon nevet, mit suttogott kezed,
s a pléd, amellyel tegnap válladat takartad,
a ráncait vigyázva súgja: nem feled.
Levél a távolból
Hidegek lettek a hajnalok,
nem látom szemedben fényüket,
csendesebbek bennem a dalok,
fáznak a lelkemben, nélküled.
Vagyok, mint szélben kósza pókháló,
mely üresen hintál, értelme semmi.
Nem érdekel, rossz vár vagy tán jó?
Szédülök, nem akarok fent lebegni.
Ma éppen két hónapja volt.
Gyanútlan világlott a hold.
Az éj, mint bársonyos virág,
nyárillatot hintett reánk.
Még nem tudod, hogy nem lehet?
- Ha szeretlek, ne féltselek,
hogy elvisz tőlem majd a szél,
s hiába mondom, maradj még!
Kínom lettél, amely még meggyötörhet,
a mindig hiányzó, egyetlen részlet,
fohász, melybe az elme beleroppan,
ha Istent kutat üres templomokban.
Eltűnök Nélküled, mint nyom a vizen,
mint sirkőről lepörgő ékezet,
mit nyári zápor töröl el szeliden
vagy könnyé törpülő emlékezet.