Nélküled
Bánatos e szív, mi úgy gyötör,
vigaszt keresve csak fájdalomra talál,
s mily kegyetlen a sors ismét,
te boldogság, ki mindig megcsalál.
Most pont olyan, mintha éppen
Azon a messzi-messzi kéken
Szállón ücsörögnénk nevetgélve
Álmaim mélyén él a remény,
hogy leszel te még az enyém.
S ott majd nem kell az erény,
mit addig is őrzök én.
Eltűntél a messzeségben.
De biztos ott vagy valahol.
Ahol még a madár is tisztán dalol,
Valahol szívünk együtt zakatol.
Lehet-e veled álmot meglátni,
csendes csillagok alatt, kint fázni,
bariton képeket szavakba festni,
lehet-e veled magamba lesni?
Ő! A nagy Ő. Egy tűzpiros virág.
Nyíló rózsa! Halk, meghitt imák.
Hozzád szállnak! Velük a szívem.
Fogadd el! Kérlek! A szerelmem!
Távoli kedves,
Halld meg e halk,
Szép muzsikát!
Életem egyre csak
Ing és bong,
Reszket a lelkem,
Hogyha a reggel
Nélküled ébreszt...
Ma éppen két hónapja volt.
Gyanútlan világlott a hold.
Az éj, mint bársonyos virág,
nyárillatot hintett reánk.
Nélküled éltem én 21 évig, s még
Azután is, jól kibírtam, mondhatni,
De már levegőt sem veszek anélkül,
Hogy valahol - talán csak egy
Axonon - meg ne jelennél előttem.
Megfáradt kezemmel
simítom ősz fejed,
szemeidből meleg
árad felém,
megborzongok belé.
Az idő nélküled elmúlik,
szétválnak percek, idők,
téboly csend fekszik mellettem,
kopognak szerelmet, véletlent.
Még nem tudod, hogy nem lehet?
- Ha szeretlek, ne féltselek,
hogy elvisz tőlem majd a szél,
s hiába mondom, maradj még!