Nyár
Ősz, ősz hol van már,
hol a szerelem, hol a nyár,
hol a napfény, a tiszta ég,
elmúlás, eressz még!
Nem a nyár
és nem a tavasz a lényeg,
nem a szavak a szépek,
de a napsütés, a fények,
a padon ülő párok,
az érzés,
hogy nincsenek határok.
Ragyog a nap, itt a nyár,
Párját hívja a madár.
Kikeltek a fiókák,
Lásd, kis párom, a csodát.
Szárba szökken a kalász,
Csónak csobban, vízre száll.
Vígan dalol a madár,
Azt dalolja: itt a nyár.
Gyermekszívvel szivárvány-
színű pillangókat kergetek,
a mának élek, a pillanatnak,
nem hajszolok elveket,
a gyermek tiszta szívébe
a napsugár is beragyog,
minden nap az örök nyárban
gondtalanul játszhatok...
Elszállt a fecske, szél viszi messze,
a hideg napokon fázom dideregve,
szép, szőke kislány, édes, őszi álom,
szívem őt keresi, ő az ideálom.
Két lap közé rejtve egy szép nyári emlék,
Melodikus hangjegyekkel egymásba borulva.
Sorok az öregségről...
Minden nyár véget ér egyszer... itthagy, szelíden elköszön.
Búcsúztatja a lágyan hullámzó elő-őszi szél.
Embernek bármennyire nyár volt az élete, de őszön
Nála is beköszönt már a hűvösödő őszi szél.
Világos langy` zöldben bizseregve habzik,
naiv, barátságos, reményt keltőn ravasz,
s szépséges terveiben álmodozón futó,
bimbóiban mocorgó, újszülött tavasz.
Barátunk volt akkor az idő.
Kacagásunk vízfodrot kavart,
amint belesimultunk a nyárba,
és maszatos arcunkkal szaladtunk
a felszálló vízpáraszivárványba.
Vehemens méh rózsabimbót legel,
Batár-virág, édes illat lebeg.
Esik eső, fúj a szél,
Olyan az ég, mint Dániában:
Szürke. Nem beszél,
A Nap szótlanul hallgat magában
Dunánál páradús június,
Csacska szél, lovak, sár,
Sorok közt habzik ladikunk,
Nem ugrik akadályokat már
Érzem a gyerekkori nyarak illatát,
Amikor besütött a Nap az ablakon,
Csiripelő madaraktól szólt a határ,
S jele se volt az elmúlásnak nyugaton.