Nyár
Két lap közé rejtve egy szép nyári emlék,
Melodikus hangjegyekkel egymásba borulva.
Sorok az öregségről...
Minden nyár véget ér egyszer... itthagy, szelíden elköszön.
Búcsúztatja a lágyan hullámzó elő-őszi szél.
Embernek bármennyire nyár volt az élete, de őszön
Nála is beköszönt már a hűvösödő őszi szél.
Világos langy` zöldben bizseregve habzik,
naiv, barátságos, reményt keltőn ravasz,
s szépséges terveiben álmodozón futó,
bimbóiban mocorgó, újszülött tavasz.
Barátunk volt akkor az idő.
Kacagásunk vízfodrot kavart,
amint belesimultunk a nyárba,
és maszatos arcunkkal szaladtunk
a felszálló vízpáraszivárványba.
Vehemens méh rózsabimbót legel,
Batár-virág, édes illat lebeg.
Esik eső, fúj a szél,
Olyan az ég, mint Dániában:
Szürke. Nem beszél,
A Nap szótlanul hallgat magában
Dunánál páradús június,
Csacska szél, lovak, sár,
Sorok közt habzik ladikunk,
Nem ugrik akadályokat már
Érzem a gyerekkori nyarak illatát,
Amikor besütött a Nap az ablakon,
Csiripelő madaraktól szólt a határ,
S jele se volt az elmúlásnak nyugaton.
Nem én sírok, csak az eső csepeg.
Monoton koppanása reszketeg.
A köd kifacsarta, szürke létből
jön, sietve szakad ránk az égből.
Nehezen ébredek,
kint még korom az ég,
reggelek hűvösek,
csöppnyit alszom na még.
Alig volt szeptember,
még fürtjeimmel játszadozott a Nap,
fogócskáztam vele vígan, boldogan,
szél port fújt szemembe, még az se zavart.
A Nap ma pontban a fejem fölött tüzel,
hogy egyformán süssön, arra nagyon ügyel.
...
Még hagyom, hogy a napsugártól elnémuljon nevető hangom.
Vénasszonyok nyara
Fapadosan üzemel a nyár,
potyautas minden napsugár,
vénasszonyok kint a padon,
startra vár a pletykaszezon.