Nyugalom
Patak csordogál lankás hegyoldalon,
Felkelő nap csillan e folyamon.
A magány sokak szerint csak átmeneti állapot
Én valahogy mindig alulmúlom a nagy átlagot
Számomra nem teher, hanem egy kifejező érzés
Könnyű ez nekem, mint újszülöttnek a légzés...
Veled fekszem, Veled kelek életre.
Valóra vált szívemnek tavasza,
Frissülő lomb közül Neked szól éneke,
Rólad mesél a kis cinege szava.
Most hirtelen csönd lett, mély, néma csönd,
még a felleg sem úszik odafönt!
Szívem hallod? - őrülten dübörög,
egy szelíd vágy mellettem ücsörög.
Sziklát álmodik a kavics,
hogy büszkén állott egykoron,
mint öröklétre megteremtett,
messzenéző hegyorom.
Kopott síneken rohan az idő,
múltam porán hagy szürke nyomokat,
nincs megállás, cipeli sorsomat,
zakatol a vonat, vén végvivő.
Mily csodás a fény, átölel, hajnal hasadt,
lopott percek, időt áll, pillanat fakadt,
nap ragyog az ég alatt, vízben öltözött,
nyugtalan lelkembe nyugalom költözött.
Szeretnék elrepülni,
Tiszta szavakhoz elszegődni,
Szeretettavakban megfürödni,
Édes csókodat megízlelni...
Hiányzik a nyugalom,
Hát éjjel-nappal kutatom.
Hópihe szállong, most szunnyad a tél,
csobog a csönd, nézd, szelíden alél.
Békés az erdő, álmodik a rét,
csordogál nyála, édes, mint a méz.
Fáj az enyészet
Szemereg a hó,
Ez most a való.
Olyan csábító,
Szívet lágyító.
Zord, komor égbolt,
oly sok ideje már,
hogy szívedben hordozod haragod.
Esteledik - árnyakban
szűkölnek mind a fények,
kertünk kopasz ágain
a megszokás babrál -
távolabb húzódik
tőlem most az élet,
a függés független -
alig egy hajszál...
Mezítláb indulok - pőrén, ahogy jöttem,
hófehér csillagok zuhannak köröttem -
sajdul a végtelen, izzik talpam alatt...
elkerülnek messze a nyugtató szavak.