Nyugalom
Sziklát álmodik a kavics,
hogy büszkén állott egykoron,
mint öröklétre megteremtett,
messzenéző hegyorom.
Kopott síneken rohan az idő,
múltam porán hagy szürke nyomokat,
nincs megállás, cipeli sorsomat,
zakatol a vonat, vén végvivő.
Mily csodás a fény, átölel, hajnal hasadt,
lopott percek, időt áll, pillanat fakadt,
nap ragyog az ég alatt, vízben öltözött,
nyugtalan lelkembe nyugalom költözött.
Szeretnék elrepülni,
Tiszta szavakhoz elszegődni,
Szeretettavakban megfürödni,
Édes csókodat megízlelni...
Hiányzik a nyugalom,
Hát éjjel-nappal kutatom.
Hópihe szállong, most szunnyad a tél,
csobog a csönd, nézd, szelíden alél.
Békés az erdő, álmodik a rét,
csordogál nyála, édes, mint a méz.
Fáj az enyészet
Szemereg a hó,
Ez most a való.
Olyan csábító,
Szívet lágyító.
Zord, komor égbolt,
oly sok ideje már,
hogy szívedben hordozod haragod.
Esteledik - árnyakban
szűkölnek mind a fények,
kertünk kopasz ágain
a megszokás babrál -
távolabb húzódik
tőlem most az élet,
a függés független -
alig egy hajszál...
Mezítláb indulok - pőrén, ahogy jöttem,
hófehér csillagok zuhannak köröttem -
sajdul a végtelen, izzik talpam alatt...
elkerülnek messze a nyugtató szavak.
Mi kerül a fa alá, csak rajtad múlik,
megkopott tárgyak közt minden halványodik...
Csókot éjjel a Hold lehel felém,
szempillámon érzem ajkait,
álomittas bódulat fényegén
suhannak kék angyalszárnyaim.
A tél legszebb ünnepén karácsonyfa
ágain millió szép dísz ragyog,
s ezt az ünnepet ragyogóvá varázsolja.
Fakó táj, sűrű köd,
Pöndörödött ciher -
Őz inal, avar zörg`
Fent cinege pityeg.
Fekete a felleg, fekete, kis utca -
maszatol rajtuk az este kormos ujja,
fekete házfalak meg éjfekete lomb,
fekete sziluett és kimért nyugalom...