Nyugalom
túrja az avart a rigó,
fekete ruhája rejti,
de ha fejéhez kap, kilóg,
s csemegéjét el is ejti.
Hallod a szél zúgását a fák közt,
hallod a levelek susogását?
Hunyd le szemed, a táj hangszeren játszik.
Hallod a kis patak csobogását?
Unalom, nyugalom, egy gy választ el,
Nyugalom, unalom, eggyé válsz, ha kell.
Nyugalmad uralva;
Egy perc, mint más ezer.
Egy elvetélt szerelem
Nehéz elhinni, hogy csak ennyit jelentek neked,
Te nem akarod lerázni a téged lekötő bilincseket...
A vers olyan, mint az ima,
sikerül megnyugtatnia,
igeként hatol lelkembe,
érzem jártamban, keltemben.
Melegszívű, árnyas lombok,
Nap rajtatok szirmot bontott.
Fészkében egy rigó kiált:
milyen békés itt a világ!
Ülök a kertben csendben,
Körülöttem szél se rebben,
Kihűlt kávémat kortyolom,
Semmin sem gondolkodom.
Tudatom teljesen kizárom,
Csak a harmóniát látom,
A természet apró csodáit...
Újra visszatért ő messzi földről hozzám,
Mindketten változtunk a hónapok során.
Míg én voltam nyugodt, az ő szava dörgött az égből,
Eljött az az időszak, amikor szívem dobogása változik,
Szememből eltűnt a ragyogás, sötétség vesz körül.
A Nyugtatóm megvilágítja a sötét eget, hogy szépet lássak.
Előttem csak az a keserves világ van,
Amelyben tudom, hogy hozzá nem tartozom...
Nyugalom a magam módján,
Kis rögök életem útján,
Mert nincs oly út, mi nagyon sima,
Nem létezik, hogy nincs hiba.
Lombtakarózás.
Természet hű támaszom.
Testpihentető.
Napfény csillan esőcseppen,
megtépázott még a táj...
Bezárt az ég.
S én? Megint
lemaradtam róla.
Füstöt fújtam csupán
a csukott ajtóra.
Hófehér karjával ölel, simogat,
békét sugározva lelkem gyógyítja,
néma tisztasága szívem szólítja,
a csend zenéje elbódít finoman.