Nyugalom
Dús kökényfa ágára
Bús gerlice szállott,
Gerlicének bánata
Hatalmas űrt látott.
Nyugodj meg, senkit nem lombozok le gondjaimmal,
Élek tovább azzal a tudattal, hogy én mindent megtettem.
Júniusi napfény ül az ágon,
leveleken bukdácsol a fény,
bár vidáman izzik most a távol,
a kertem még viharról mesél.
Zaklatott napjaid nehezen éled meg?
Szívesen segítek, nyújtsd felém két kezed!
Álomnál szebb helyre repülhetnék veled!
Ha akarsz, jöjj velem, szárnyaljon képzelet!
Itt állok egy kereszt mellett, s a békés temetőt kémlelem,
azt próbálom megfejteni, hogy miért alakult így életem?
Néha-néha feltekintek az égig érő akácfák dús lombjára,
hallgatom a madarak dalát, s nem gondolok a világ bajára.
Nap sugara hol földet ér,
harmatcseppet csókol, csillan,
fürdik benne fű, fa, levél,
bújócskázik, fel-felvillan
lombok alatt, úgy simogat,
szirmokat bont, színnel csábít,
termő tánca méh-hódolat:
édes illat száll, elkábít.
A tegnapot álmodtam a lankákra,
Tücsökciripeléses, dús legelőt,
És pipacsokkal tarkított zöld mezőt,
Fűszálat fésülő szelet a dombra.
Lágy hullámai ringatnak,
mint gyermekét anya.
Tavasz köszöntött be a kicsi házba,
asztal fölött redős kezek fohásztak,
fölötte lubickolt a szelíd napfény,
lyukas nádtetőn ült a békés holdfény.
A hajnal harmatcseppel ébredt,
Nap követte, kélt hamvas fénnyel.
Ölelte az egész világot,
s fürgén ültette a virágot.
Angyal a légből
szállt le a portámra,
itt tartja szelíden
szép kertem varázsa.
Földpusztító elmebaj,
Süketítő emberzaj,
Mint alaptalan felfordult épület,
Bennünk tombol a kollektív rémület...
Most csak úgy relaxálgatok,
néha jólesik semmit tenni.
Max a pohár sör árthatott
volna meg, de emberkedni
nincs kedvem, csak lustán halfilét
nyámmogok, abban tuti nincs szálka.
Csendes eső esik,
permetez a kertben,
szó se hív, hang se kér,
mindent elfeledtem.